Középrigóc - Aranyospuszta

Az alábbi (legalábbis számomra igen érdekes és értékes)anyagot Biki Endrétől kaptam - ezúton is köszönet érte !
Részben azért is kerül itt most közreadásra, mert a neten sehol nem találtam ehhez hasonló részletes leírást az épület/iskola történetéről.


(Barcs) Középrigóc-Aranyospuszta

Ha az aranyosi majorátus, de különösen a kastély történetét bármely oldalról próbáljuk megközelíteni, már az elnevezésnél is elbizonytalanodhatunk. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy két, egykor különálló település is magáénak vallja az épületet. Rigóc (ma Középrigóc néven Barcs része) és Aranyospuszta, mint település már nem is létezik. Mindkét település történetében közös azonban az, hogy évszázadokig egy nagy főúri család, a Széchenyiek javai közé tartoztak, így ezen a szálon futva próbáljuk meg röviden vázolni a majorátus és a kastély történetének fontosabb állomásait. Kíséreljük meg először összefoglalni a két település középkori történetét, amennyire ezt a fennmaradt csekély számú okleveles anyag lehetővé teszi.

1193-ban III. Béla megerősítette javaikban a fehérvári Johannita-lovagokat, ekkor Szulok (Zuloc) határjárásakor említik „aqua Rigauz”-t, azaz a Rigóc-vizet (patakot). Később már faluként, Rigoltmelléke néven szerepel, és 1437-ben a Marczaliak kezén találjuk. Többé nem is fordul elő a középkori forrásokban, a 18-19. század folyamán is csupán néhány ház és egy csárda alkotta Alsó- és Felső-Rigócot. Az akkor még nyílván jelentősebb vízhozamú Rigóc-patak malmokat hajtott.

Az először 1327-ben említett Aranyos a középkorban a segesdi királynői birtokhoz tartozott, majd az 1334. évi pápai tizedjegyzékben Arania néven, mint a somogyi főesperesség egyháza szerepel. 1389-ben még mindig a királynői birtok része, 1417-ben viszont már Marczali Dénesé. 1495-től a környező falvakkal együtt a Báthoriak szerezték meg. A 16. századi adóösszeírások átlagosan 3-6 portát jegyeztek fel, míg a század második felében török adószedők Felső-Aranyoson 2-5, Alsó-aranyoson 3-7 házat írtak össze. Az utolsó adat 1571-ből kelt, ezután a környező falvakhoz hasonlóan valószínűleg elnéptelenedett. Újjáéledése a török kiűzése utáni első évtizedekre tehető. Mivel 1726-ban már szerepel Széchenyi Zsigmond javai között.

A Széchenyi György kalocsai érsek 1677-ben királyi adományként kapta meg a Nádasdi Ferenctől elkobzott szentgyörgyvári uradalmat, mely 17 faluból és a hozzájuk tartozó pusztákból állt. 1774-ben a teljes vagyont Széchenyi Ferenc örökölte meg, aki 1815-ben három fia István, Lajos és Pál között felosztotta a birtokot. Környékünket illetően a csokonyai uradalmat István kapta meg, aki 1833-ban ezt testvéreinek eladta. Ekkor Aranyos és Tarnóca – több más faluval és pusztával együtt – Pál gróf tulajdonába került. Pál gróf fia, Ferenc 1875 körül telepedett le Tarnócán, leszármazottai egészen 1945-ig itt is éltek. A falvak határaiból az idők folyamán újabb puszták és majorságok váltak ki, illetve váltak önállóvá, mint Szentes határából Tarnóca, vagy a tarnócai birtokból kivált aranyospusztai majorátus.

A tényanyag alapján kétségtelennek látszik, hogy helyesebb aranyospusztai majorátusról és kastélyról beszélnünk, hiszen maguk a birtokosok is ezen a néven tartották számon, rigóci major vagy birtok viszont sohasem létezett, így kastély sem tartozott hozzá. A Seeman által épített „kastély” (előbb erdészeti iroda, később vadászház, ma magánterület), ami tényleg Rigócon található, nem vonható ebbe a körbe, és története csak érintőlegesen kapcsolódik a Széchényi családhoz.

Az 1848-49-es Szabadságharc leverése után - a kiegyezés előtti időben járunk - az ország más vidékeihez hasonlóan, ezen a környéken is elszaporodtak a „szegénylegények”-, más néven betyárok - által elkövetett, a lakosság által nem mindig helyeselt cselekmények. A majorátus területén lévő, rigóci csárdában is élt egy jól szervezett betyár-banda. (A Patkó Bandi tölgyfájával szembeni épületről van szó.)

A Gelencsér família három fia irányította a környékbeli szegénylegényekből álló 20-25 fős rablóbandát. A főbetyár által a megyei Pandúrkapitány sérelmére elkövetett megszégyenítő rablás után, a környékbeli pandúrok összefogásával számolták föl a bandát. (Szomjas György: Rossz emberek című filmje erről szól.) A Gelencsér által irányított banda nem adja könnyen a bőrét. A lövöldözésben sok pandúr és betyár vérével fizet a békéért, a betyárok dicsősége mindörökre leáldozik.

Az aranyosi majorságot a fiatal Széchenyi Ferenc gróf számára, mint örökségi részt, a tarnócai birtokból különítették el a századforduló táján. Széchenyi Ferenc ugyanis a tarnócai birtokalapító Széchenyi Ferenc (1835-1908) egyik unokája volt. A trianoni határok megvonása után a birtok egyik szép pontját, Aranyospusztát szemelte ki lakóhelyéül a gróf, és energikusan kezdett hozzá a lakókörnyezet kialakításához és a gazdaság megteremtéséhez. Ez a munka azonban több évet vett igénybe, addig a család a felesége szüleinél az Alföldön és Budapesten húzta meg magát. Ferenc gróf a tarnócai birtoktulajdonos Széchenyi Frigyes unokaöccse volt, és Ferenc gróf mindig azt állította, hogy ők a Frigyes nagybátyjával nem osztoztak, hanem neki osztották az aranyosi homokot.

1925-27 körül készült el a neobarokk stílusban emeltetett kastély, vagy méreteit tekintve inkább csak úrilak. A 35 szobás épületet Bájer Géza barcsi építőmester húzta fel, és jó okunk van feltételezni, hogy a többi szakipari munkát is barcsi mesteremberek végezték. A kastélyra manzárd tető került, az eleganciát fedett kocsi behajtó, tágas erkélyek, teraszok, és díszlépcső fokozta. A főbejárathoz széles, sima fenyő fasorral szegélyezett út vezetett. A főhomlokzatot a Széchenyiek kőbe faragott címere díszítette. A kastélyban dolgozó idős cselédek elmondása szerint az épületet körülvevő többhektárnyi parkot, olasz főkertész tervezése és irányítása mellett hozták létre. Nagyon sok fakülönlegesség szerepelt és máig is szerepel benne, például kínai hemlokfenyő, tulipánfa és gyönyörű tiszafa bokrok. Ezen kívül nagy mennyiségű, foltokban telepített lucfenyő, nyír, kocsányos tölgy alkotta a park fás növényzetét. Ennek a parknak az egysége a II. világháború után is megmaradt, az igazi komoly rombolást az 1967-es nyári szörnyű szélvihar okozta benne.

A grófi családon kívül a kastélyban lakott a személyzet egy része is. Említést érdemel, hogy a gróf a jobbágysorból kiemelkedett Széchenyi családra mindig is jellemző empátiával viszonyult alkalmazottaihoz. Jól tudta, hogy a birtokon dolgozók életminősége, jó közérzete meghatározó lehet gazdaságának állapotára, további sorsára is. A környékbeli birtokosok közül ő tette először komfortosabbá a pusztát. Kápolnát építtetett, előtte keresztet állíttatott. A mélyen vallásos gróf még papot is fogadott, hogy alkalmazottai helyben gyakorolhassák vallásukat. Feleségével és családjával együtt vasárnaponként az istentiszteleten előénekelték az énekeket. A kastély nevelőnője, aki egyébként angolra, németre és franciára tanította a gróf gyermekeit, az aranyospusztai iskolában is tanított, ahol a gróf gyermekei az elemi iskola első éveiben együtt tanultak az odajáró cselédgyerekekkel. Lehetővé tette, hogy munkásai állatokat tarthassanak, bérüket viszont többnyire terményben, kisebb részben készpénzben fizette. Több évben előfordult, hogy a megfelelő konvenció kiosztásához máshonnét kellett a gróf főintézőjének terményt vásárolni, a megfelelő ellátás érdekében. A többi Széchenyi birtokhoz hasonlóan, Aranyospusztán is egész cselédgenerációk éltek, az átlagosnál jobb körülmények között. A cselédek elvándorlása minimális volt. 1936-ban 85 család élt a pusztán, mely saját iskolával, vasútállomással és temetővel is rendelkezett. A nagy ünnepnapokon a grófi család a kastély parkjában ebéddel vendégelte meg a cselédeket családostul. Elmondható tehát, hogy a gróf a kor engedte lehetőségek, valamint saját érdekeinek határain belül mindent megtett alkalmazottaiért.

Az aranyospusztai majorság 2000 holdjának fele szántóterület, fele erdő volt. A gyenge minőségű futóhomokos területen a gazdálkodás jövedelmezővé tétele igen nagy szakértelmet, erőfeszítést és tőkebefektetést igényelt. A szántóföldi növények közül leginkább a burgonyának kedvezett a talaj, étkezési és ipari célra is termesztették. Ez utóbbit és az összes el nem adott, fel nem használt terményt az aranyospusztai állomás mellett felépített és berendezett szeszfőző és finomító dolgozta fel, egészen a helyben készített fahordókba töltésig. A háború alatt a gyümölcsíz készítése jövedelemnövelő tényező volt. Gabonaféléket, kukoricát, valamint egyéb kapás növényeket csak a szükségleteknek megfelelően termeltek. A központi majorhoz még két kisebb puszta tartozott, Fánimajor és Cseri-akol.

A faállomány hasznosítása az erdőkből tervszerűen történt. Az erdőkben a tölgy, nyír, az akác és a fenyőfa dominált, ezekből elsősorban épületfát vágtak ki. A gyengébb minőségű faanyagból tűzifát értékesítettek. A kastély fűtésénél a nyírfát hasznosították, kandallós megoldással. Az akác tűzifa felhasználása zömében a cselédházakban történt. Természetesen az erdőgazdálkodás szerves részét képezte a kivágott faállomány folyamatos pótlása is. Az erdőgazdálkodást egy főerdész és két beosztott erdész irányította. Vadgazdálkodás nem létezett, mivel nagyvad nagyon-nagyon ritkán tévedt a birtokra. Szavas és vaddisznó megjelenését az erdészeknek azonnal jelenteni kellett a grófnak. A bortokhoz tartozott még kilenc halastó, ezek halállományának értékesítése szintén a birtok bevételét növelte. A halastavak létesítésekor az egész birtokot behálózó árokrendszer épült a belvizek hasznosítására, amelyek megépítése mérnöki pontossággal történt. Ennek az árokrendszernek a nyomai ma is jól követhetőek.

A minden technikai újdonság iránt fogékony gróf, aki egyébként a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián végzett, a szántóföldi gazdálkodás hatékonyságét hazai viszonylatban korán, már a 40-es évek elején műtrágyázással és traktorvásárlással igyekezett elősegíteni. A gazdálkodásban tanácsokkal segítette a Belcsa-pusztai gazdaságot tulajdonló és irányító Kremzer Mór (aki ugyancsak mezőgazdasági akadémiát végzett). A majorság jövedelme mindezek ellenére elmaradt a hasonló nagyságú, de kedvezőbb adottságú birtokokétól. Az időről időre pénzzavarral küszködő grófi család főnemesei mértékkel mérve – szegénynek számított, a környéken kedves iróniával csak „Szegény Széchenyiek”-nek emlegették őket. Egyszerűbb életvitelük inkább a módosabb nagypolgárokhoz, mintsem egy főúri családhoz állt közelebb. A közelben lakó rokonok kastélyainak méretét elnézve (Tarnóca, Segesd, Csokonya) még szembetűnőbb a különbség. A 40-es évek elején Aranyospuszta élt és virágzott. Az 1942-43-as gazdasági év már nem kényszerítette bankkölcsön felvételére a grófi családot. A front közeledtével a majorátus, a falu és a kastély, lakóival együtt olyan kényszerpályára szorult, ahol a végső cél csak a túlélés lehetett. 1944 végére a grófi család számára már a túlélés is kérdésessé vált. Riasztó hírek érkeztek a gyorsan előrenyomuló szovjet hadseregről. A családi tanács a távozás mellett döntött. A kastélyt, valamint az ingóságok nagyobb részét hátrahagyva a grófi család 1944. október 17-én nyolc gyermekével együtt elhagyta Aranyospusztát. A távozást a rokonoknál több helyen megállva (pl.: Segesd, Keszthely, Szentgotthárd), két lovas fogat és egy személygépkocsi segítette. A nagyobb gyerekek saját hátaslovaikon követték a menetet.

A grófi család Szentgotthárdról visszaküldte a két lovas fogatot, a kocsisokkal együtt, akik szerencsésen vissza is érkeztek Aranyospusztára. A család vasúti vagont bérelt és a kocsikon vitt ingóságaikat felrakták a vagonra, hátaslovaikat eladták. Az édesanya a nagymama és a kisebb gyermekek személygépkocsival folytatták az utat az ausztriai Fuschl am See nevű hegyi településre, ahol édesapjuk régi ismerőse befogadta őket. A háború oda is megérkezett. A sok viszontagság után a család úgy döntött, mivel a Magyarországra való visszatérés reménytelen, ezért tovább megy. A nagy létszámú család több részletben átszökött Svájcba, majd az alföldi nagymama megmaradt ezüstjeinek köszönhetően hajójegyet vásárolva, kiköltözött Amerikába.

A családfő, Ferenc gróf nyelvtudásának, valamint közgazdasági ismereteinek köszönhetően, könyvelői állást kapott és el tudta tartani családját. A legidősebb fiú –ugyan csak Ferenc, akit menekülésükkor vettek fel Keszthelyen, az akadémián, mint elsős diákot -, négy évre tengerészgyalogosnak állt. Ezzel nagymértékben segítette a nagy létszámú család megélhetését. Reménykedtek a visszatérésben, de ez csak néhányuk számára és majd három évtized múlva adatott meg. A történelem időközben más fordulatot vett. Ettől kezdve Aranyospuszta és a kastély a hasonló magyarországi nagybirtokok sorsát élte meg.

A grófi család eltávozása után 1944. decemberében a szovjet csapatok elérték Barcsot és környékét. A történelmi tanulmányaink során megismertük azt az elnevezést, hogy „Margit-vonal”. Ez a frontvonal a Drávától a Balatonig és annak északi oldalán tovább húzódott, nagyjából a 68-as főút vonalát követte, kisebb nagyobb elhajlásokkal. Ezek a frontszakaszon közel négy hónapig, egészen 1945. április első napjáig folytak a harcok. Ez a drámai helyzet az aranyosi majorságra és környékére is kihatott. A lakosságot a frontvonal mögé, Kisdobszára kitelepítették. A Dráva és Csokonyavisonta közötti frontszakasz mögöttes védelmét, a szovjet csapatokat támogató bolgár hadsereg látta el. Az aranyosi kastély a bolgár hadsereg hadikórháza volt ebben az időben.

Az aranyosi majorság közelében, a Komlósd-Istvándi közötti un. postaút mellett volt a bolgár frontparancsnokság. Ez az időszak mély nyomokat hagyott az épületekben, az egyéb ingóságokban, valamint az emberek lelki világában. A bolgár hadsereg távozása után Jugoszlávia felöl a partizánok rendszeres látogatói voltak a környéknek.
Ezek után, a gazdátlanul maradt kastély berendezése az átvonuló katonák és a hozzájuk csapódók kezére került. Egy érdekes élményéről mesélt egy akkori aranyosi lakós.

A pusztai főgépész irányításával leszerelték a kastélyt ellátó áramfejlesztőt, valamint a kastélyban kb. 120 égővel ellátott óriási csillárt. Az áramfejlesztőt a majorságba szállították, beüzemelték és a csillár szétfűrészelésével megteremtették a villanyvilágítást az aranyosi puszta szinte összes helyiségében. A kastély az elkövetkezendő időszakban – egészen 1959-ig – lassan haladt az enyészet felé. Lakás céljára már nem használták. A környékbeli erdőkben az államosítás után gazdálkodó nagyatádi majd ladi Erdőgazdaság különböző melléktermékek tárolására használta a kastély helyiségeit. A közelben lévő futólovak volt istállóját ugyancsak az erdészek hasznosították az erdészeti fogatok számára. A kastélyépület megmenekülését az enyészettől az Ifjúsági Erdőgazdasági Szakmunkásképző létrehozása jelentette.

Fotók az épületről itt láthatók: http://baranyaidombsag.ucoz.hu/news/2019-08-01-1348

Az Ifjúsági Erdőgazdasági Szakmunkásképzés beindítása és annak előzményei

Az 1950-es évekig az erdőn végzett fizikai munka olyan tevékenység volt, amelyet iskolában nem tanítottak. Az apa adta át közvetlenül a szükséges ismereteket, gyakorlati fogásokat fiainak. Ez a családi képzés szokásos volt a mezőgazdasági és más erdőgazdasági tevékenységnél is. Az ilyen képzési forma jól funkcionált évszázadokon keresztül. Érdekességként említem, hogy a mai erdőgazdálkodásban is van olyan munkafolyamat, amely így adható át: ez pl. a mészégetés, a fa szenítése, vagy fenyőgyanta csapolása. Ezeket a tevékenységeket ma is így tanítják, tanulják, családi képzésben és végzésük generációkon keresztül öröklődik.

A Mezőgazdasági és Erdőgazdasági tevékenységhez csak felső és középfokú (tervezés, szervezés, irányítás) szinten értő szakembereket képeztek.

A II. világháború után az erdőgazdasági munkák végzésére egyre kevesebb hozzáértő dolgozó jelentkezett. A magánerdők mellett az államosított erdőkben gazdálkodó erdőgazdaságokban különösen nagy volt a munkaerőhiány. A falusi, az erdei munkák végzéséhez is értő dolgozók ebben az időben csak alkalmi, időszakos, legtöbbször a téli időszakban végezhető munkát vállaltak az erdőgazdaságoknál. Természetesen így érthető, hogy az erdőn végzett nagyon nehéz fizikai munka társadalmi megbecsülése is nagyon alacsony volt. A munkaerő törvényszerűen átvándorolt a jobb anyagi lehetőségeket nyújtó ipari tevékenységekhez. Különösen a háború által lerombolt városrészek, ipartelepek újjáépítése, valamint az akkori ország vezetés óriás beruházásai vonták el a falusi munkaerőt. A kialakult helyzetben egyetlen járható út maradt, az erdei munkát gépesíteni kell, ezzel csökkenteni a kézi munkaerő hiányát. Különösen a fakitermelés terén vált ez szükségessé és a megfelelő gépi eszközök ennek lehetőségét is megteremtették. A gépesítés mindenképpen szükséges volt, mert segített az erdei munka könnyítésében és megbecsülésének kialakításában is.

Az 1950-es években megkezdődött az erdőgazdálkodási munkák gépesítése, megjelentek az első motorfűrészek és egyéb erdőgazdasági gépek. Ezek a gépek egészen 1959-60-ig a szocialista országok ipari termékei voltak. Ilyen első eszközök voltak a kétszemélyes motorfűrészek. Az „MRP” csehszlovák gyártmányú robbanómotoros, döntő, daraboló motorfűrész 42 kg-os nehéz, embert próbáló, de gépi eszköz volt. Elektromos változata az „ERP” sokkal könnyebb volt, de csak darabolásra volt alkalmas. Áramtermelő egység (aggregátor) biztosította az üzemelését, 40-50 m-es vezetéken keresztül, és ugyancsak kétszemélyes volt. Ezeknek a gépeknek a kezelését tanfolyamos oktatás keretében sajátították el, már felnőtt, megfelelő erőállapotban lévő erdészeti dolgozók. Ezeket a képzéseket az első években az Ásotthalmi Szakiskola végezte, amely kétéves iskola formájában, erdészeket is képzett fő tevékenységként.

Az ötvenes évek második felében, 1957 körül megjelent a szovjet gyártmányú, már egyszemélyes motorfűrész, a „Druzsba”. Ezenkívül az erdőgazdálkodásban más munkálatok elvégzésére is megjelentek különböző erő- és munkagépek, segédeszközök. Ezen gépek és eszközök működtetésének betanítására és az általános erdőgazdasági ismeretek elsajátítására hozták létre a Sárvári Erdőgazdasági Szakmunkásképzőt, felnőtt dolgozók számára.

A döntő momentumot a Stihl-Contra motorfűrész magyarországi megjelenése és kezdődő elterjedése jelentette. Ez a motorfűrész az eddigi termelékenységet megsokszorozta a fakitermelésben. Ugyanakkor felvetette – a sokkal modernebb és bonyolultabb konstrukciójával – egy alaposabb szakmai képzés létrehozását az erdőgazdasági szakmunkásképzésben. A gondokat most már az is növelte, hogy kevés volt a géphez és a vele való szakszerű munkavégzéshez értő szakmunkás.

Ekkor merült fel az Országos Erdészeti Főhatóság vezetőinek kezdeményezésére, az oktatási felső vezetés jóváhagyásával az Ifjúsági Erdőgazdasági Szakmunkásképzés elindítása. Az indokok többfélék voltak. Az általános iskola befejezése után, közvetlenül a tanulás folyamatában bent maradva könnyebben elsajátíthatók a már bonyolultabb gépszerkezetek működésének, működtetésének és esetleges javításának elvégzése. Másodsorban a magyar mezőgazdaság szocialista átszervezése folyamatban volt, az erdőgazdaság, a termelőszövetkezetekben feleslegessé váló falusi fiatalok egy részét a megfelelő gyakorlati tevékenység során helyben tudta tartani.  Harmadsorban arra is számítottak, hogy a tanulóévek során megerősödött, szakmailag megfelelően képzett szakembereket nyer az erdőgazdálkodás. Hogy miért az aranyospusztai Széchényi kastély lett az országban elsőként létrejövő Ifjúsági Erdőgazdasági Szakmunkásképző helyszíne, arra az idők során, az akkori megvalósítás körül bábáskodók többféle változatot is elmondtak. Egyesek szerint a helyi erdőgazdasági szakemberek javaslatára, mások szerint az éppen erre látogató Országos Erdészeti Főhatóság akkori vezetőjének tetszett meg a helyszín. Őt egyébként Dr. Balassa Gyulának hívták, a végső szót valószínűleg Ő mondta ki az aranyospusztai helyszínről.

Az építkezés lebonyolítását az erdőgazdaság végezte, a Nagyatádon az erdészet állományában lévő építész felügyeletével. Az építkezés irányításában és lebonyolításában tevékeny szerepe volt Zékány Tibor erdőmérnöknek, az akkori középrigóci erdészet vezetőjének. Az ő elmondása szerint az első változat szerint az iskola az erdészettel, mint tanüzemmel együtt működött volna, ám ezen elképzelés különböző okok miatt nem valósult meg. A kastély átépítése 1961 szeptemberében fejeződött be, kisebb nagyobb hiányosságokkal, de a tanítás 1961. szeptember 20-án megindulhatott.

A romos kastélyból, ami háromszintes volt, kialakítottak az alagsorban konyhát, ebédlőt, mosókonyhát, szárítót, raktárhelyiséget és kazánházat. A földszinten helyezték el a négy szolgálati lakást, két tantermet, három irodát. Az emeleten alakították ki a tanulók hálóit, szociális helyiségeit és a nevelői szobát. Az első időszakban a szociális helyiségek vízhiány miatt nem mindig működtek rendeltetésszerűen. A zömében falusi fiúkból álló tanulóifjúságnak nem okozott komoly nehézséget a lavórban való tisztálkodás, valamint a latrina (diákzsargonban: kapaszkodós) használatának elsajátítása. A kastélypark akkori második koronaszintjének sűrűsége ezt jótékony homállyal fedte be. A mai vadgazdálkodási labor helyén, -a volt teniszpályát, amely 1-2 méterrel a talajszint alá volt beásva- futball és röplabdapályaként használtuk.  A lelátót a körülötte lévő gyönyörű és hatalmas tölgyek, nyírek jelentették.  Napfény hiánya, valamint a megmozgatott salak által okozott sűrű porfelhő jótékonyan elfedte időnkénti labdakezelési hiányosságainkat.

Az első tanévet az országos Erdészeti Főhatóság vezetője, Dr. Balassa Gyula miniszterhelyettes nyitotta meg, 1961. szeptember 20-án. A megnyitó másnapján az akkori MTV híradójában láthattuk magunkat, a Barcs-Pálfalusi kultúrházban, (a mai Jóbarát csárda helyén) mert az iskolában nem volt TV. A televízió műsor miatt, gyalog kellett megtenni a Barcs-Középrigóc útvonalat, ugyanis kövesút még nem volt kiépítve a kastélyig.

A tantestület négy főből állt: Ott György erdőmérnök-igazgató, Ott Györgyné – Mária néni – tanárnő, Hajdú István erdőmérnök és Remete István erdőmérnök. Ők végezték az elméleti oktatást, tantárgyi gyakorlatok tartását, valamint a kollégiumi felügyeletet. Különös tisztelettel és szeretettel emlékezünk Ott György igazgató úr lelkiismeretességére.

Vasárnap esténként zalai útjáról visszatérve, létszám ellenőrzés keretében győződött meg róla, hogy szeretett diákjai nem kóboroltak-e el az aranyosi éjszakában.

A gyakorlati órákhoz a középrigóci erdészet adta a területeket. Ha szükséges volt, óraadókat az erdőgazdaság biztosított, elméleti és gyakorlati órákhoz egyaránt.

A tanulók beiskolázását az erdőgazdaságok végezték. Középrigócon 1963.
szeptember 1-ig csak az első évfolyamosok elméleti képzése történt, három hónapos váltásokban. A második befejező évfolyamot Sárváron, az ottani Erdőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában végezték, és ott tettek szakmunkásvizsgát is a tanulók a három hónapos elméleti képzés után. A tanévből hátralévő hét-nyolc hónapot a szerződtető erdőgazdaságoknál töltötték szakmai gyakorlaton. A erdőgazdaságok nagy részénél havonta egy-egy hetet összevontan foglalkoztak a tanulókkal, ennek célja az elméleti felkészülés erősítése volt, legtöbbször egy-egy munkásszálló beiktatásával.

Az erdőgazdaságokkal kötött tanulószerződés a tanulók számára jogokat és kötelezettségeket is előírt. A legfontosabb a mai fogalmaink szerint az volt, hogy a tanulóknak biztosítva volt végzés után a munkahelyük, az erdőgazdaságoknak pedig a szükséges munkaerő.

1964-től az elméleti oktatást évi öt hónapra emelték, így egyidejűleg két első osztály indulhatott. Az osztályok féléves váltással részesültek elméleti oktatásban. A többi időt a szerződtető erdőgazdaságoknál szakmai gyakorlaton töltötték.

1963-64. évben változás történt az országos képzési rendszerben. Somogy megyében Barcs-Középrigóc mellett, a Marcali közelében lévő Somogyzsitfa-Szőcsénypusztán is beindult az ifjúsági erdőgazdasági szakmunkásképzés, az innen áthelyezett Ott házaspár irányításával.

A Sárvári Szakmunkásképző befejezte működését, jogutódja a Mátrafüredi Ifjúsági Erdőgazdasági Szakmunkásképző lett.

A szakmai oktatás színvonala fokozatosan emelkedett, fontos állomás volt a két külső gyakorlati bázis létrehozása. A gyakorlati oktatás 1964. szeptember 1-től ezeken a helyeken csoportosan, vállalati szakoktatókkal történt. A Zalai Erdőgazdaság területén a Kiscsehi község melletti Istvándiban és Vétyempusztán, valamint a Mecseki erdőgazdaság területén, a Pécs melletti Árpádtetőn voltak ezek az oktatási helyek.

Ez a megoldás kétségtelenül fejlődés volt, de a tanulók több mint fél évre kiestek az iskola irányító-nevelő tevékenysége alól. Barcs-Középrigócon 1965-ben tettek először szakmunkásvizsgát a fiatalok. Az igazi fejlődést az iskolai műhelyek felépítése, saját gépek beszerzése és üzemeltetése jelentette. Középrigócon önálló óvodát hozott létre az iskola, hogy a dolgozók gyermekei is felkészülhessenek az általános iskolára. Általában 5-8 gyermekkel működött.

Ezen időszakot a középrigóci iskolában nagyarányú építkezés jellemezte. Ekkor épültek a különálló szolgálati lakások, tanműhelyek, fagyártmány műhely, strandmedence, labdarúgó és kézilabda pálya, valamint a kastélytól különálló ebédlő. Ekkor épült a volt teniszpálya helyén a géptan oktatóbázis két tanteremmel, szertárral.

1969. szeptember 1-től az addigi kétéves képzést három évre emelték és a tanulók teljes felkészítését az iskola végezte. A gyakorlati oktatás is az iskolai keretek között, az iskola szakoktatóival valósult meg. Ez az iskolára nagyobb feladatot hárított, de egyidejűleg emelkedett a képzés színvonala. Ebben az időszakban az erdőgazdaságok nagy segítséget nyújtottak a még üzemképes gépeik (motorfűrészek, traktorok, teherautók, munkagépek) könyvjóváírással történő átadásával. Ezek a gépek már használtak voltak, de komoly segítséget jelentettek a tanulók teljes létszámú foglalkoztatása terén, valamint a különböző bemutató, oktatást segítő gépmakettek létrehozásában. A SEFAG segítségével az iskola területe kibővült és a tanulók segítségével a bekerítés is megtörtént. 1971-ben a 6-os főútról bekötőút épült a földút helyére aszfalt burkolattal. Bevezetésre került a traktorvezetői képzés ingyenesen a gyakorlati oktatás részeként. Ehhez oktató traktorok kerültek beszerzésre. Megkezdődött a kismotor kerékpárképzés. Beindult az ehhez szükséges KRESZ oktatás is.

A tanulók iskolai és kollégiumi életét a nevelőtestület igyekezett komfortossá, hangulatossá tenni. Volt gombász, fényképész és irodalom szakkör, fiókkönyvtár működött az iskolában, amelyet a MEDOSZ Szakszervezet működtetett,könyvkészletét rendszeresen cserével megújította. Időközben a MÉM segítségével hozzájutott az iskola egy negyven személyes autóbuszhoz. Ennek segítségével a tanulók év közben tanulmányi kirándulásra, színházlátogatásra, a felnőttek a nyári szünetekben a szakszervezet segítségével országjárásra mehettek. Az autóbusz segítségével megoldódott az itt lakó dolgozók hozzátartozóinak és a Barcsról kijáró dolgozóknak a közlekedése. A diákéletet színesítette, hogy a szentlőrinci, szigetvári, csurgói középiskolák leányai – nevelőik kíséretével – vendégségbe jöttek hozzánk bálozni.

1970 nyarán egy jól öltözött úriember jelent meg az iskolában Középrigócon. Meglepetésre így mutatkozott be: Széchenyi Ferenc vagyok, a kastély egykori tulajdonosának elsőszülött fia. Bizonyosságot akkor nyert személye, mikor az iskola régi dolgozója –aki a Széchenyi családnál szobalányként dolgozott- felismerte. A szépen gondozott épület és környezet láttán, a gróf megnyugodott, hogy a kastély nincs romokban, és jó célt szolgál.  Az Amerikába visszautazott gróf egy levélben fejezte ki köszönetét az iskola akkori igazgatója és kollektívája felé. Ezen levél másolata az anyag mellékleteként szerepel. A további kapcsolattartás az akkori politikai hozzáállás miatt nem volt lehetséges.

Az 1970-es években a MÉM, az erdőgazdaságok, majd a Somogy megyei Tanács támogatásával kialakult a majdnem teljes, a kor magyarországi színvonalának megfelelő gép és eszközpark. Az önálló szakmunkásképzés ezekben az években érte el a legmagasabb színvonalát, amelyet az jelez, hogy iskolánk tanulói ezeken az országos szakmunkás versenyeken kiemelkedően szerepeltek. Az iskolai sporttevékenység is kiemelkedő volt, atlétáink szép eredményeket értek el.

Előfordult olyan év, amikor az önálló szakmunkásképző, diák labdarúgó csapata megnyerte a mezőgazdasági jellegű szakiskolák közötti országos bajnokságot. Az oktatási főhatóság beleegyezésével beindította az iskola a mindennapos reggeli 45 perces testnevelési képzést. (A 10-15 perces reggeli torna már addig is megtörtént). A tanulók munkabírásán, testi felépítésük, egészségük alakulásán ez pozitívan jelentkezett.

1963 szeptemberétől az iskola igazgatója, Cseresznyés Géza erdőmérnök-tanár volt. Nem túlzás kijelenteni, hogy ez a felfelé ívelő kiemelkedő időszak az Ő nagyon lelkiismeretes, nagyon aktív, de ugyanakkor emberséges és nagyvonalú vezetői tevékenységét dicséri. Elfogultság nélkül állítható hogy, az ő vezetése alatt a  szakmunkásképző iskola a fénykorát élte.

A középrigóci iskola a nappali képzés mellett jelentős szerepet vállalt a betanított munkás képzésben, az erdőgazdálkodási és azt kísérő melléktevékenységekben. Az önállóan szervezett tanfolyamain kívül, a Nyugat-Dunántúl területén ellenőrizte, szervezte a tanfolyamos oktatást is. Ez a tevékenysége igen jelentős volt.

Az önálló szakmunkásképző iskola vezetése és szakmai kollektívája tervezte a továbblépés lehetőségeit. A tanműhelyépítés, az iskolai tantermek számának tervezett növelése ezt a célt szolgálta. A szakmunkásképzésben részt vett fiatalok jó része továbbtanult, vagy a szakirányban vagy egyéb területen. Akik az erdőgazdálkodásban maradtak, legtöbbjük kiváló munkával szerzett megbecsülést az itt dolgozó, oktató, nevelő kollektíva számára.

1978 június 31-ig az Erdőgazdasági Szakmunkásképző Intézet önálló intézményként működött és elsődlegesen erdőművelő-fakitermelő szakmunkásokat képzett. Ekkor az iskolát összevonták a barcsi Vízügyi Szakközépiskolával és Gimnáziummal. A közös igazgatás alatt egy teljesen új intézmény indult. Elkezdődött az erdészeti szakközépiskolai képzés. Igazgatója az 1978-79-es tanében Bérczi István, 1979-től Horváth Ferenc. Az Erdőgazdasági Szakmunkásképző Iskolával történő összevonás alapozta meg az erdészeti szakközépiskolai oktatás szakmai feltételeit. Az elméleti oktatás ettől kezdve minden tanuló számára Barcson az iskola központi épületében történt. A gyakorlati oktatás túlnyomóan Középrigócon, a rendeltetésüknek megfelelően kialakított műhelytantermekben és az iskola területét képező oktatóbázison történt.

A szakmai tárgyak elméleti és gyakorlati oktatásához szükséges tárgyi feltételek így részben biztosítottak voltak. Az akkori felszereltség fokozatos megerősítésével járó állandó változás, fejlődés jellemezte azt az időszakot.

Az iskola tantestülete is egy sokkal nagyobb közösséget jelentett. A szakmunkásképzés színvonalát emelte, hogy a humán tantárgyakat náluk is külön-külön szakképzett tanárok tanították. Az erdészeti szakközépiskola tantestülete is kibővült jól képzett erdőmérnök tanárokkal. A szakmunkásképzés szakmai színvonala is profitált ebből.

Az erdészképzésben, valamint az erdőművelő fakitermelő szakmunkásképzésben részt vevő tanulók között soha nem volt tapasztalható ellentét, vagy viszálykodás. A szakmai versenyeken is jó értelemben vett szakmai rivalizálás zajlott a két tagozat tanulói között. Nagyon sok szakmunkás tanulóból lett erdésztechnikus, az iskolán belül induló levelező oktatás keretében.

Az egyesült iskolát, amely közben a Dráva Völgye nevet vette fel, a sokszínűség jellemezte ebben az időszakban is. Az erdőművelő, fakitermelő szakmunkásképzés és erdészeti szakközépiskolai képzésen (majd később erdésztechnikus képzés) kívül voltak gimnáziumi osztályok, vízügyi osztályok. Később elindult az iskolában az erdész-gépész, valamint a vadász-vadtenyésztő képzés, amely középfokú képesítést adott.

1989-ben elérkezett egy sokunk számára nehéz időpont, iskolánkban megszűnt az erdészeti szakmunkásképzés.

Visszatekintve huszonnyolc évig fennálló erdészeti szakmunkásképzési időszakra, reméljük, hogy az itt tanuló diákok és az oktatást végző tanárok, oktatók is felemelt fejjel vallják: Egykoron rigóci voltam.

Erdész üdvözlettel:      id Tálosi György

Erdész technikus,tanár

                                                             Az iskola első évfolyamának diákja, később  tanára

Lehet, hogy hosszú, lehet, hogy rajtam kívül senkit se érdekel - de arra gondoltam, hogy érdemes ezt a történetet megörökíteni.