„Írsz nekem kemós verset? A kemoterápiások irodalmilag alulreprezentáltak. Benne lehetne a hörcsögöm, Propeller a neve, őt el kellett adni, mert nem lehet fogdosni, ha rossz az ember immunrendszere. Egyáltalán, így utcára se mehetek ki, itthon tanyázok két kemoterápia között. Legyen benne a hematológusom, ő még mikor otthon voltam, is aggódott, hogy mi van a betegével, ilyen mélyvallásos lelkiismeretes típus, és nagy volt a füle. Vagyis remélem, még most is az. Legyen benne a báty meg a nővér is, mindig nyüzsögnek miattam, orvost keresnek, interneten kutatnak a betegségem után. Itt minden szürreál, az egyik szobatárs téveszmés, reggel négy óra-fél öttől kezdve hangosan és agresszíven nyomatja, hogy ő terrorelhárító, meg kaszkadőr. Limfomája volt a tüdejében, azt hiszem agyi áttéttel. Ütős az a srác is, akinek a szívében volt a cucc – azt hitték, alszik, de már halott volt egy ideje. Ami engem illet, eddig még az se tuti, limfóma van-e az agyamban, nem tudnak mintát venni, félnek, hogy meghülyülök tőle, pedig már most is lökött vagyok. Ha a kemóra összemegy az a vacak, akkor csontvelő műtétem lesz, autológ őssejtátültetés meg sugárkezelés az agyamra. Ja, és közben lépem sincs már, mert kivették. Amúgy bírom a kemót fizikailag, csak a vérképem száll néha el, ilyenkor vért kapok, vagy trombocitát, az még gusztustalanabb. Lassan kirakhatnák fotón, hogy ki mindenkinek a vérét kaptam már meg. Kéne csinálni egy montázst belőle, csak a személyiségi jogok miatt a szemük ki lenne takarva. A Szent László Kórházból nem látszódnak a hullócsillagok, így nem lehet kívánni se.” (Mester Éva Hajnalka)
Durva egy téma, de talán éppen ezért nem sütheti le a szemét szemérmesen a költészet. Tényleg kevesen írtak róla, nehéz is eltalálni a helyes tónust, korántsem biztos, hogy sikerült. Magasztosat és méltóságteljeset nem akartam, az túl könnyű megoldás. Viccelődni viszont istenkísértés, állandóan az motoszkál bennem: honnan veszed a bátorságot, egészséges barom?! Persze tudom, honnan veszem, Évi vagány beszólásaiból. Ő és csakis ő beszélhet erről így, nekem pedig az a kötelességem itt és most, hogy ezt a hangot irodalmilag kihangosítsam. Jól jött a külvárosi repperes lüktetés, így refrén is kerülhetett a versbe. Ez már nem babra megy, a játékosság csak a rémület másik arca. A legelemibb költészeti ösztön rögtön párrímet hív elő, szabályosat próbáltam én is alkotni a formátlanban, a szabálytalanban. És nem utolsósorban gyógyulást kívánok a verssel, Évi!
SZENT LÁSZLÓ KÓRHÁZ RAP
A kemó nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha rá gondolok!
Mert hogyha nem, akkor meg sírok,
Emberek élnek itt, nem fakírok.
Na jó, a kemótól nem csak az ember
Szenved, de a hörcsögöm is, Propeller,
Már amennyiben neki is szenvedés,
Hogy el kellett adni, kész,
Nem simogathattam már őt sosem,
Mert összedől az immunrendszerem,
Fura, hogy ezt a kártyavárat
Összedöntheti csak úgy egy állat.
A kemó nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha rá gondolok!
Aggódni itt van a hematológus,
Elálló fülű, empátiás mókus,
Egy hematológusnak rendben a vére?
Nem hal meg rákban, ugye? Vagy mért ne?
Kering köröttem pár megszállott bolygó,
Nővérem, bátyám, anyám aggódó
Szemekkel lesik a dokit, a leletet,
Becaplatnak értem nyugatot-keletet.
A kemó nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha rá gondolok.
A szobatársak szürreálban utaznak,
Tüdőlimfóma, áttét, annyi az agynak,
Egyikük pisztolyhős, terror-elhárító,
Alvóügynöknek jó hely az ágyikó.
Burjánzó szívvel egy srác is volt itt,
Meg volt már halva, de azt hitték alszik.
A kemó nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha rá gondolok!
Az én sztorim sem egy lányregény,
Lépem szétdurrant, de mondják, van remény,
Csak az agyamból kéne venni mintát,
Van-e ott limfóma, kiderülne mindjárt,
De félnek, hogy megsérül a kütyü odabenn,
Lökött vagyok, de végleg elszállhat az eszem,
Ha jól reagálok, majd őssejt-átültetés,
Csontvelő-műtét vár meg sugárkezelés.
A kemó nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha rá gondolok!
Vért kapni utálok meg trombocitákat,
Rohadék tűkkel velem cicáznak,
Fura, hogy amíg fekszem csak itten,
Más vére járkál az ereimben,
És akik adták, járnak valahol,
Amíg a vérük énbennem lohol,
Ki kéne rakni a képüket a falra,
Jogi okokból a szemük letakarva.
Hogy én vagyok ők, nem egy vidám dolog,
Röhögök mégis, ha erre gondolok!
Itt a betegség nyakunkon a póráz,
Nem mehetsz messze, ez a Szent László Kórház,
Falra néz az ablak, annyi a napnak,
Esténként bolygók sem pislogatnak.
Augusztus, csillag hull, a kemós mégse lát ki,
Így hát jobbat nem is lehet kívánni.
 |
Kép: Alexander Petroszjan |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése