Rab Zsuzsa: A magányos

Azt kell mondjam, az időskori szenilitásnak vannak jó oldalai is. Ugyanis a neten kóborolva eszembe jutott, egy vers(részlet), gondoltam, megkeresem és mivel amúgy is oly régen tettem már ide be verset, hát legyen egy ilyen bejegyzés is. 

Nem is emlékeztem pontosan, hogy a nyomtalanul múló perceket ki, mikor, hol verselte meg... Hát így nem lehet ennyi könyv között keresgélni. Reménytelen. Ja, a neten se találtam az emlékezetemben lévőhöz passzoló  verssort...és persze könnyen lehet, hogy már nem is pontosan emlékszem...Itt az egyik, a  "szép-verses" könyvsor, innen kellett volna kikeresnem:

Vagy innen, ahol a "többi" verseskötet található: 

Na nem, ez teljesen reménytelen...Persze megnéztem a gépben is, de valószínű már az idézetre sem emlékszem jól. Mindegy....

Viszont találtam ezt, az alábbi verset a  "bejelöltek" között. (A "bejelöltek" a felső képen kicsit láthatók, ugyanis ahol kedves vers volt a könyvben, oda  jelző-cédulát tettem - s az úgy is maradt évtizedek óta...Igaz, valahogy nem illik a vers a mai 39 fokos meleghez - de különösebben nem érdekel...Ezt találtam, ez került ide (és ezáltal fel a netre, mert eddig ott sem szerepelt...) 

Rab Zsuzsa: A magányos

A magányosnál nincs esendőbb.

Mindig le kell tennie valahol

magánya batyuját.

És amikor újra fölveszi,

kétszerte súlyosabb:

cipeli benne szégyenét is.

Azért csak elmegy - barátaihoz.

Már átestek az első hogyvagyon.

Bedönti hidegét az ólmelegbe.

Leül. Mint egy sötét csomó.

Felhorzsolja idegensége

a sima levegőt.

Most....kiszakad belőle végre,

hogy ő.....hogy így......De felnéz -

és rámered:

egysége biztos ráncai mögül,

iszonyú messziről,

a férfi-, nő-, és gyerekarcú

háromfejű szobor.

Háromfejű közöny.

A gyerek csupa szemrehányás. 

Játsszunk ! Igazá-án !

-Majd. Azután.

"Mikor megy el?" A csöndben

a háromhangú kérdés

duzzad, érik, mindjárt lecsöppen.

Itatja máris a szivacs,

a jólneveltség:

- Azért ....ne siess még!

....siess....ne siess...

Már benne repes.

Tuszkolná ki a fészek.

Meglátja a sarokban batyuját. 

Mért hozta ide ?

Nem érti az egészet.

Siet hegyi szélben.

Süti az arcát.

Mint a szégyen.

Ropog a hó

elárvult léptei alatt:

Maradj magad ! Maradj magad !

Facér kutyák kísérik el hazáig.

Marasztalják a kapuban.

Sokáig

Közöttük álldogál.

Aztán egy almát tör ketté nekik.

Ha  már mást nem talál.