Kézenfoglak...

...gyere velem a Havihegyre !  Még nincs készen, és nem is tudom, milyen lesz, ha végleg "befejezik".
Nem akarok a képekhez kommentárt fűzni.
A régi a szívembe zárva él tovább.

Ami (szerencsére) nem változott,  a kilátás...

Lelkizés

Annyira, de annyira rossz volt a tegnap estém…. S tán épp azért mert pont a barátnőm „szólt be” – nagy valószínűséggel akaratlanul – mert azt azért nem feltételezem róla, hogy (az egyébként mindig kegyetlen őszinteségével) bántani is akart. A beszólás lényege az volt, hogy én egy sajnálatra méltó lény vagyok, mert a magányosságom miatt fontos nekem annyira a net, illetve a netes kapcsolataim. Ezen felül meggondolatlan vénasszony vagyok…Ugye ez nem valami hízelgő vélemény ?

És akkor én ezen jól elgondolkodtam…
Kinek is írok ? Magamnak ? Nektek ? Testvéremnek ?
Is-is-is.
És baj/bűn/hiba/gyengeség ez ?
Mennyire kell komolyan vennem valaki ítéletét, akinek lila fogalma nincs az Internetről, életében bele nem nézett semmibe ami ebben a „szférában” létezik, érzésem szerint elképzelni sem tudja, mi, milyen ez az egész őrület.
Hiszen azt azért elismerem, bizonyos szinten őrület ez az egész…
Mert hát végül is valóban… mi közöd pl. Neked (igen Neked, aki épp most olvasol) ahhoz, hogy tegnap milyen volt a hangulatom? Egyáltalán, mi közöd a gondolataimhoz ?
Vagy másfelől közelítve: Miért van bennem „kényszer”(?), hogy megosszam Veletek a gondolataimat ? Oké, kicsi gyerek koromtól fogva grafomán alkat vagyok, írtam már, 10 évesen írt versemmel díjat nyertem, s tán az egész akkor kezdődött…vagy a véremben van, hiszen írt a családomban más is…
Na de – úgy látom – nem csak én vagyok a földkerekségen az egyetlen „íráskényszeres” ember.

Talán, talán nem is magával az írással van baj. Ha képes lennék máshogy gondolkodni, mint ahogy megszoktam az elmúlt 65 évben, jobb, könnyebb lenne…Állandóan ráfaragok a hülyeségeimre. Állandóan elfelejtem, hogy mocskos (is) a világ, hogy ma milliószor egyszerűbb visszaélni a tisztességes emberek dolgaival, mint régebben, amikor a net még ismeretlen fogalom volt…

Gyakorlatilag a fenti beszélgetésnek is ez volt a kiinduló pontja. Sajnos, már megint „kiadtam” a nevemet/címemet egy tök idegennek, s most parázhatok, mikor, hogyan fog visszaélni (esetleg) vele. Akik régóta kísérnek figyelemmel, tudják (feliből-harmadából), hogy volt már egy blog-költözés egy meggondolatlan – ámbár teljesen őszinte – levél miatt. Jaj, nagyon nem szeretném ezt most újra megélni ! És azt se, hogy másutt, más módon éljen vissza az illető a nevemmel, vagy bármivel, ami velem kapcsolatos. (Ami szintén megtörtént egyszer, és a hideg futkos rajtam, ha arra gondolok, hogy egészen még ma sem szabadultam meg ennek az ügynek a terhétől.) Vén fejjel is olyan naiv, és ami még rosszabb, ártatlanul őszinte vagyok, hogy azon magam is elcsodálkozom utólag, és tényleg lehülyézem magam….

Hát ezért voltam tegnap nagyon leeresztve. Szurkoljatok kicsit nekem, hogy ne legyen semmi bajom az őszinteségem, a korrektségem, a segíteni-akarásom miatt, mert ha mégis, akkor becs szó, lemondom a net előfizetésemet…
De legalább ma sikerült néhány fotó:

Egy nagy helyett két kicsi

Az eredeti tervem az volt, hogy felkeresem a Jakováli Hasszán dzsámiját az elrondított Kórház téren,  (Lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Jakov%C3%A1li_Hassz%C3%A1n_dzs%C3%A1mija  ) 
hiszen jó régen jártam benne, már nem is nagyon emlékszem rá, milyen volt. Azt viszont tudom, hogy amikor én ott jártam, akkor még fel lehetett menni a minaretbe is – ami egy nyomasztó emlékként él bennem máig, mert nagyon szűknek éreztem a kanyargós lépcsőjét, folyton olyan érzésem volt, hogy elesem lefelé jövet...

Mivel azonban a kedvezményes belépő nyugdíjasoknak és gyerekeknek 650.- Ft-ba került, úgy éreztem hirtelen, hogy akkor már nem is vagyok annyira kíváncsi, s inkább átmentem a Rákóczi útra, a PécsTv épületébe, mert hallottam, hogy ott van R.T. gyűjteményének időszakos kiállítása, régi fényképezőgépekből. Volt is, de pechemre minden üvegvitrinekbe volt zárva, így a fotózás lehetősége majdnem a nullával volt egyenlő. Igaz, láttam régi Pajtás fotómasinát, meg azt a harmonikásan kihúzható fajtát is, nem tudom milyen márkaneve volt, de emlékszem Édesapámnak volt ilyen, azzal készültek a gyerekkori fényképeink.… Sokféle vaku, és egyéb kütyü is van itt, akit érdekelnek az ilyesmik és van 15 perce, betérhet. Nem fizetős.

Innem átsétáltam az IH-ba, (Ifjúsági Ház, az Árkád közelében) ahol "A hosszú várakozás rövid pillanatai” címmel - Bágyi Ferenc fotóművész kiállítása látható – ugyancsak díjmentesen.
Gyönyörű képek vannak itt, már-már festmény-szerűek, gondom itt is a fotózással volt, mert az amúgy eléggé lepusztult épületben a kiállító csarnokban a lámpák se mind égtek, meg hát ugye, ilyen helyen nincs sok esélye az én kis fotómasinámnak… Mindegy, azért én tudom, mit láttam. Kedves, szép, állatfotókat, és nagyon érdekes kő-foto-montázsokat, vagy nem is tudom hogy kell nevezni az ilyesmit, nekem tetszenek az efféle varázslások a photoshoppal…
Ma csak ilyen képeket tudok mutatni:

Laza (?) nap

Inkább azt kellene mondanom, hogy ma semmiféle kulturális eseményen nem jártan, helyette viszont a mostanában kissé elhanyagolt házi és ház körüli feladatokkal bajlódtam. Szerda lévén, 6-kor már a piacon voltam a tejért és gyönyörű fejes-salátát is vettem az alsó soron (remélem kistermelőtől) és csak 110 volt. Rengeteg az eper, bizakodom benne, hogy lesz még olcsóbb is, mert a mai legalacsonyabb ár 600.- Ft volt, s ennyiért befőznivalót biztos nem veszek. Az első feladat a házra felfutó vadszőlő szélső/felső ágainak levadászása volt – megkértem egy barátomat, segítsen már, mert mióta kétszer is leestem a létráról, valahogy jobban félek, mint hajdanán. Márpedig egész a cserepekig kell felmenni a nagy létrán, szóval, egyedül már nem tudom megcsinálni. A vadszőlő alsó leveleit is levagdostam, mert ez a vonal meg a kutyák kedvenc jelölő helye, s jobb szeretem, ha a járdám tiszta – legalább a kutyagumitól, ha már a sok hülye ember ide dobálja a csikket, a szotyit, a csokipapírt és alkalmanként az üdítős dobozt…

A lefolyó gaztalanítását Glialkával szoktam megoldani, nos azt is elintéztem. (Mellesleg azt hallottam, a 20 %-os ecet is igen jó gazírtó, legközelebb azt fogom kipróbálni.) Aztán összesöpörtem „dúlásom” eredményét, s egész meglepődtem, mert egy nagy szemetes zsák tele lett vele. Szerencsére 2 nap múlva jönnek a zöld-szemetesek, és eltűntetik.
Ennyi kinti munka után jöhetett egy kis benti, gépezés, illetve ebéd-készítés. Délután aztán elmentem a Gyükésbe a második adag bodzáért, az elsőből már elkészült a szörp.

Jó sokat fotóztam közben, de a tűző nap és a megállás nélkül fújó szél miatt nem voltam túl eredményes. Végül , közeledvén a hónap vége, ill. a következő eleje, s ezzel együtt a havi bevásárlás, összeírtam mit kell vennem – és úgy döntöttem, ennyi elég is egy napra. Mivel a TV-ben semmi különös néznivaló nincs ma, mindjárt bevackolom magam, s valamelyik könyvemmel fogom tölteni az estém.

Ép (ít) ész

A borrendes felvonulásról hazafelé indulva, a most újra megnyílt Csontváry múzeum előtt mentem el, s megálltam pár pillanatra nosztalgiázni. Ami talán érthető, hiszen hajdanában- danában 15 éven keresztül majdnem mondhatnám, hetenkénti „látogató” voltam itt, egy egyesület tagjaként/titkáraként. Ó, boldog szép idők !
Szóval megálltam és arra lettem figyelmes, hogy a Csontváryn kívül van itt most valami más is, ámbár azt nem mondanám, hogy valami óriásplakát hívja fel erre a figyelmet. Csak a magamfajta „vizsla-szem” fedezi fel. Szóval itt van most a TÉRÉPÍTÉS, vagyis egy kiállítás, ahol 60 európai kortárs tér átalakítását mutatják be. A belépés ingyenes, nosza, ott a helyem.
(Már a terembe lépéskor elérzékenyültem, dehogy is a mostani kiállítást láttam én ! A régi szép emlékeim, az itt tartott sok előadóülés, rendezvény, a zsongó szakmai élet jutott eszembe, ami ma már sehol sincs. Én ezektől, ebben az épületben, már sosem fogok tudni megszabadulni – ámbár nem is szeretnék…)

A Dél-dunántúli Építész Kamara kezdeményezte a programsorozatot, melynek része a kiállítás is. 60 város tereiről láthatók régi fotók illetve a jelenlegi arculatuk is, és természetesen szöveges leírás is található hozzá. Azt hiszem a nosztalgiázásom zavart meg abban, hogy készítsek egy-egy fotót a pécsi, itt szereplő terekről is (Széchenyi, Kossuth, Tettye, Uránváros) csak úgy „nagyjából” lőttem pár képet, hát bocsi, akit a részletek érdekelnek, látogasson el ide, június 20-ig nyitva van.
Nem lepett meg – csak elgondolkodtatott, hogy a városunkban látható új alkotások rendszeresen visszaköszönnek más városok terein is. Ugyanazok a kőpadok, ugyanazok a kínai kőkockák, hasonló virágágyások, szökőkutak… Hát, aki szereti az efféle uniformizálást, az biztos örül annak, hogy nagy európai testvéreink másolatai nálunk is láthatók. Másrészről viszont, ez bizonyíték arra nézve is, honnan vették a tér-tervezőink a nálunk megvalósított ötleteket.
Az én abszolút magánvéleményem, hogy nem érzem szükségét a másokhoz való hasonlóságnak, az uniformizálásnak, – de hát ez a globalizáció, (vagy mi a frász ?) mindenhol legyen Euró, mindenhol legyen Spar meg Tesco, mindenhol ugyanazt a barom sorozatot lássák a Tv-ben, mindenhol ugyanolyan zenét hallgassanak…….
A birkákat ugyanis könnyebb terelni, mint a magányosan járó vadakat.