Elolvasásra ajánlom

Nemrégiben LK. blog-barátom említette egy levelében, hogy ki fogja kölcsönözni, vagy olvasásra megszerzi valakitől Elliot Aronson:  „A társas lény” című könyvét.

Mivel én az elmúlt héten vittem vissza az elolvasott könyveket, gondoltam, teszek egy próbát, hátha bent van ez a könyv ? És bent volt, mi több, 1 db. volt a legfrissebb kiadásból is. (Nem mindegy, mert ez egészen naprakész anyagokat, példákat is tartalmaz, pl. a  WTC lerombolással kapcsolatban is.)

Eléggé a könyv elején vagyok, gondolkodtam is, hogy az eddig olvasottakból konkrétan mit is emeljek ki, amivel esetleg fel tudnám kelteni az érdeklődéseteket, de elég nehéz a számtalan példa közül választani.

Leírom a főbb fejezeteket:

Mi a szociálpszichológia

A konformitás

A tömegkommunikáció, a propaganda és a meggyőzés

A társas megismerés

Az önigazolás

Az emberi agresszió

Az előítélet

Szeretet, szerelem és a személyközi érzékenység

         A szociálpszichológia mint tudomány

Így felsorolva ez elég száraznak tűnik, de ha kinyitod a könyvet, szinte már a legelső lapon konkrét példák  és esetek felsorolását találod. Teljesen hétköznapi történeteket, amelyeket talán már te is számtalanszor megéltél – csak épp tudományos alapon nem gondolkodtál el, hogy adott szituációban miért így és nem úgy cselekedtél.

Mivel érdekel a pszichológia, ha véletlenül a neten való kóborlás közben, vagy akár a Tv-ben, látok-hallok valami közérthetően előadott ilyesféle témát, figyelni szoktam rá. Így hát annyira nem is volt meglepő számomra, hogy az eddig elolvasott részben három olyan pszichológiai példát/gyakorlatot/kísérletet is találtam melyek már ismerősek voltak számomra.

Meglehet közületek is hallott róluk valaki: az egyik az egyetemi hallgatók két csoportra osztása bűnözőkre és fegyőrökre (Zimbardo),  a másik az áramütéses kísérlet (Milgram), a harmadik pedig a különféle nagyságú vonalak méretének meghatározása volt. (Bocs, hogy nem írok ezekről részletesen, de túl hosszú lenne.)

Azt hiszem valamikor régebben írtam már,  sajnálom, hogy bizonyos dolgok megtanulása kimaradt az életemből, ilyen a zene alaposabb ismerete, a festés/szobrászkodás és ide sorolom a pszichológiát, mint tudományt is. 

Ugyancsak sajnálom azt is, hogy ismerőseim körében nem nagyon vannak olyanok, akikkel pl. ez utóbbiról érdemben el lehetne vitatkozni, vagy akár csak beszélgetni. Magamban ugyanis elég nehéz kétféle álláspontot képviselni – habár próbálkozom vele… :- )

Mert egyrészről megkérdőjelezem bizonyos  emberi tulajdonságok létének  fontosságát (pl. önzés, alkalmazkodás, stb.), másfelől meg azt kérdezem, hogy is van ez az állatoknál ?

Aztán újra: Na de nem vagyunk mi, EMBEREK, mégis csak különbek az állatoknál? És a válaszom: Bizony sajnos sok esetben NEM vagyunk azok !

És: szükségesek-e ezek a dolgok az embernek a fennmaradáshoz ?

És itt már nem tudom a választ,  mert mindig csak oda jutok vissza, hogy  valamiképp természeti törvény: az erősebb győz és szaporodik.

Na jó, de meddig ?

Az én Zsolnay kincseim 2.

A másik kedves darabom a csigán ülő nő. Csodálatos, igazi selymes „eozin-zöld”, jó érzés kézbe venni ! Van másik, későbbi eozin dísztárgyam, az valahogy egészen más tapintású és színárnyalatú, habár az is zöld eozin.  Ezt szüleim kapták nászajándékba valakitől, vagyis 1943 óta van a tulajdonunkban, - de azt nem látom rajta, mikor készült. Hibája neki is van,  a bal keze/karja javított.

Azt hiszem az efféle kishibás dísztárgyak akkoriban nem számítottak ritkaságnak. Ma nem tudom, mit csinálhatnak az ilyenekkel? Kidobják ? Mert olyant nem láttam egyik Zsolnay boltban sem, hogy „olcsó-kishibás” áruk.

Mióta itt lakom a Zsolnay negyedben (:- ) milyen elegáns meghatározás lett ez hirtelen…) jöttem rá, tudtam meg, hogy a gyár munkásai engedéllyel vagy anélkül elhoztak néha ilyen „selejteket”. Van ismerősöm, nem is egy, akinek dolgoztak ott ősei, s van is tulajdonukban akár kedvezően megvásárolt, vagy csak szemétre-dobástól „megmentett” kishibás Zsolnay dísztárgy. Épp úgy, ahogy itt-ott Zsolnay csempe díszíti a házak falát, vagy a kerítéseket is itt a környéken. Gondolom, hozzánk is gyári munkástól jutottak a  hibás dísztárgyak, mert az én családomból senki sem dolgozott ott. (Megfontolás tárgyává teszem, hogy ha megjön a tavasz megpróbálom felkutatni, lefotózni és bemutatni ezeket.)

Végül megmutatom a harmadik, ebbe a körbe tartozó darabomat is, ezt Gizi mamától kaptam, akinek a szülei a gyárban dolgoztak. Ezen is látható a porcelánmáz repedése, a talpán a Zsolnay márkajel lemoshatatlan festékkel el van maszatolva és érdekes módon arany felirattal (!) egy név is olvasható, tán annak a neve, akinek szánták (?) Vagy nem is tudom,  mert ezt most már sajnos nincs kitől megkérdezni…

Ugye milyen szépek, még így, kis hibájukkal együtt is ? 
****************************************************************

U.i.

Múltmentő blogjában kommentelte ultramega.o.k.:

„…Az a fekete háromszög azt jelenti, hogy osztályos a tárgy. Piros körben egy 1-es elsőosztály, zöld négyzetben (ha jól emlékszem) egy 2-es másodosztály, fekete háromszögben 3-as az pedig harmadosztály."

Nos, ezt a szöveget most mindenki okulására utólag illesztettem ide be, és javítom a fent írtakat, mert ezek szerint az itt  bemutatott fotón nem fekete „maszatolás” látható, hanem egy kissé elfolyt háromszög jelzés és benne (talán?) egy 3-as. Ezek szerint ez a kis kaspó  egy III. osztályú termék. (Ami számomra semmit nem von le az értékéből.)  

*****************************************************************

Mindig örömmel tölt el, ha valamiféle visszajelzést kapok a blogbeli postjaimmal kapcsolatban. Úgy látom ez a Zsolnay-s téma érdekesre sikeredett, ma is kaptam egy levelet ez ügyben, s mivel érdekes adatokat tartalmaz, bemásolom ide. Külön köszönet érte B.I-nak ! 

* A csigán ülő kislány alján látható pajzs alakú, öttemplomos márkajegy, alatta keretezve Made In Hungary -1930-as években használták (Hárs Éva: Zsolnay Pécs, Helikon Kiadó, 1996. 145. oldal. 95.sz. fotó). Ebben az évben Sinkó András és Lonkay Antal dolgoztak főleg a gyárban.

    * Az áttört tányérkák fenékjegye kék színnel, bal oldalán nagybetűs ZSOLNAY PÉCS középen öttemplomos jegy, jobb oldalon TJM - 1889-es évektől használták (Csenkey Éva, Gyugyi László, Hárs Éva: Zsolnay a nagyvilágból, Gyugyi László gyűjteménye, Helikon Kiadó 2006. 326. oldal, V15-ös kép)

      Az adatbázis szerint a benyomott 3123-as fazonszám 1891-ben került bejegyzésre a gyári fazonkönyvbe.

Az én Zsolnay kincseim 1.

Elöljáróban: Ez a bejegyzés már majdnem készen volt, amikor tegnap este bekukkantottam Múltmentő blogjába  http://multmento.blog.hu   és láss csodát, épp a Zsolnay márkajelzésekkel foglalkozik legutóbbi (02.11.) írásában. Nagyon megörültem, azonnal elolvastam, megnéztem a képeket, s elhatároztam, hogy akkor kiegészítem, ill. átszerkesztem a már félig kész anyagomat, és bemutatom mindegyik régiségemet.

Nem tartozik a portörlés a kedvenc tevékenységeim közé…mégis muszáj néha….

Pár napja a könyvespolcról pakoltam le  a „csetreszeket” (= ami nem csak  mosatlan edényt, hanem ez esetben apró-cseprő holmit jelent). Már százszor megrostáltam, szekrénybe beraktam, majd elővettem, egyik polcról le-, másikra feltettem bizonyos darabokat, de egy részük valahogy mindig a nyilvánosságra kívánkozik, s ha ez a helyzet,  hát maradjanak, majd törölgetem őket…

Emiatt került a kezembe az alábbi tányér ikerpár, melyek csonkák kissé, de az az érzésem, még így is értéket képviselnek. „Természetesen” és sajnálatos módon, semmi, de semmi sztorim nincs hozzájuk, azon kívül, hogy nagyszüleim tulajdonából kerültek hozzám.

Egész halvány vaj színűek, aranyozott mintával, s a kis virágszirmokat halványkék  gyöngyök díszítik. Azért írom ezt le ilyen pontosan, mert a fényképek csapnivalóak – de hát annyit szenvedtem velük, hogy nem is hiszitek. Mégsem tudok jobbat készíteni…

Valamikor régesrég az ebédlőben*↓ volt nálunk egy vitrin – valószínű épp úgy, ahogy az akkoriban más lakások szobáiban is divatos volt. Benne finom, horgolt, pici csipketerítőkön mindenféle nippek álltak, ritkán használt, aranyszélű, mintás poharak, kis dobozka,  ezüst pohárka, és a csoda emlékszik már rá, még mi minden…Gyereknek kinyitni tilos volt…

(*Itt álljunk is meg még egy pillanatra. Nos, igen, a helyiség szobának is nevezhető, de a régi családi szóhasználat szerint a nagyszüleim ebédlőnek nevezték a középső nagy szobát, amit ma akár  nappalinak is hívhatnánk, hiszen délután, este mindig itt voltunk. Különösen télen, amikor a konyhát már nem fűtötték és csak itt fent égett a nagy Kalor kályhában a tűz. De ha vendégek jöttek, ők is többnyire itt ültek le. (Kivételt képeztek a nyári összejövetelek, amikor kellemesebb volt az udvarban, a „lugas”-ban ücsörögni.)

Itt voltak a több-személyes ünnepi étkezések, ha nagyritkán a család nem velünk élő tagjai látogattak el hozzánk. Itt volt a széthúzható és egy deszkalappal megnagyobbítható  ebédlő-asztal és a nagy komód, benne a ritkán használt, elegánsabb edényekkel. Hát én emiatt már csak megtartom az ebédlő nevet, habár tény, két kisgyerek ágya (= alias sezlon) is itt volt…)

Szóval az ebédlőben állt a csodálatos/titokzatos/tilalmas vitrin, többek között benne a két Zsolnay tányér. Történet híján is igen szép darabnak tartom őket. Valamikor régebben érdeklődtem, nem lehetne-e restauráltatni, de akkor valami megfizethetetlenül magas összeget kértek  érte. Nem hinném, hogy ez, az utóbbi időben sokat változott volna, így hát mostanában nem kérdeztem, hol, mennyiért lehetne kijavíttatni őket. Az az érzésem, én már csak így fogom továbbörökíteni. Legyen az utódok gondja. Ha ugyan…..

Most  Múltmentő blogjából tudtam meg, jöttem rá, (ezúton is köszönet érte!) a hátlapján lévő jelek alapján, hogy ezek az 1800-as évek vége felé készülhettek….nagyon homályosak, elkentek a jelek, a fotón azért írtam rá, hátha érdekel valakit pontosan is, mi olvasható ott.

Folyt. köv….

Játszom a gondolattal…(így olcsó az utazás)

TransAlpina…így hívják azt a vasútvonalat, amely Nova Gorica és Bled között közlekedik.

A napokban – teljesen véletlenül (épp ezért csodás ajándéknak tekintve) láttam róla egy kisfilmet. Bevallottam már gyengéd érzelmeimet a vasút iránt, és ha ez a vasút imádott Szlovéniámban van, akkor erről a filmről csak „legfelsőfokban” tudok beszélni.

A film „természetesen” gyönyörű volt, vagyis hát nem is a film, hanem a táj. Szépséges, drága, csodazöld Isonzóm, a  sokszor megjárt Bača völgy, a hidak, a meredek hegyoldalak. Jaj, jaj …  nem elég szépek a szavak a gondolataimhoz, érzelmeimhez képest….

Rákerestem a vasútra a neten is és ezt találtam:  http://wn.com/Bohinj__Podbrdo__Bohinj_Slovenia

A filmek automatikusan, egymás után lejátszódnak, de az 5. számút ajánlom igazán megnézésre. (A többi inkább vonatos.)

Aztán tovább kutakodva megtaláltam a vasút idei menetrendjét, ezen az oldalon:  http://www.club.si/index.asp?p=transalpina.asp

24/04/2011,  01/05/2011,   15/05/2011,  05/06/2011,  19/06/2011, 03/07/2011, 

24/07/2011,  14/08/2011,  04/09/2011,  11/09/2011,  18/09/2011,  09/10/2011.

Vagyis a nyári szezonban mindössze 12 db ilyen külön-vonatot indítanak.

Indulás:

Nova Gorica – 8.45

Most na Soči – 9.23

Bled – 11.05 ca.

Visszaút:

Bled – 17.30

Most na Soči – 18.51

Nova Gorica – 19.35 ca.

Az egész napos program bledi városnézéssel együtt 83 €

Bár tavaly, amikor hazafelé jöttünk, úgy éreztem, most búcsúzom el végleg Szlovéniától, de most ennek a filmnek kapcsán felmerült bennem a gondolat, hogy egy ilyesmi hátha még „belefér?” (az életembe és a pénztárcámba) Ugyan nem néztem még utána, de az lenne az igazi, ha itthonról indulna egy olyan társas út, melybe ez a vonatozás is programként szerepel.

Nos, nem tudom, mi lesz ebből  a vágyból….ha megvalósul, elmesélem. 

A németül beszél vonatőrülteknek itt egy jó cím, bár a fenti terültnél nagyobbról esik benne szó: http://members.a1.net/coob/index.htm - de élvezetes ez is.

http://www.burger.si/MuzejiInGalerije/ZelezniskiMuzej/index.html  ez meg a Zelezniki vasúti múzeum honlapja.

Vonat kép:  http://www.girofvg.com/wp-content/uploads/2010/07/transalpina.jpg

Hidas kép:  http://i267.photobucket.com/albums/ii312/twk1986/014jrb07.jpg

Nagymama emlékkönyvei (Régiségeim között tovább kutatva…)

Milyen különös, hogy majd 100 évesek az alábbi beírások… Már senki nem él közülük… Talán nem bántom meg az elhaltak „személyiségi jogát”- ha az alábbiakban bemutatott  bejegyzések alatt meghagyom a neveket is. Legfeljebb annyi lenne a kérésem, ha a Sors csodálatos  varázslatai folytán valamelyik személy leszármazottja olvasná ezeket a sorokat, jelentkezzen ! (Tapasztalataim szerint igencsak meglepő találkozások lehetségesek egymást nem ismerő, mégis valami furcsa módon együvé tartozó emberek között…)

Ülök itt, lapozgatom az emlékkönyvet,  a nevek és képek mellé arcokat képzelek…

Hárman vannak,  akiket igazán ismerem, a nagyapám, a dédanyám és a nagymama húga, aki itt Ilona néven szerepel.

A nagymamámnak két emlékkönyve is volt, az egyikbe a kislánykori barátok/barátnők írtak, a másikba már a süldő lány udvarlói (nagyapám is), ám ebbe a másodikba, mivel a megismerkedést követő nagy szerelem után nem sokkal a házasság is megtörtént, már alig alig jutottak emlék-sorok.

A bejegyzések jól példázzák a vasutas dédpapa ide-oda helyezésének színtereit. Nagymamám Vágújhelyen (ma Szlovákia) született,  ott is járta az elemit,  aztán a vasút Mezőtúrra, majd Aradra, Budapestre  és végül Pécsre „utaztatta” a családfőt és vele együtt az öt gyerekes családot.

Valami miatt  fiúk akkor se, később se nagyon  irkáltak a lányok emlékkönyvébe.  Ezekben is kevés fiúnév szerepel, egy aradi illetőségű, egy pécsi önkéntes huszár és egy ugyancsak pécsi orvostanhallgató neve olvasható a nagyapámon kívül. 

Meglepett, hogy viszonylag kevés rajzos írás van a könyvben. Az én időmben mindenki rajzolt valamit, még ha rondát is.

Azt is furcsállom, hogy nagyapám, akinek igen jó rajztehetsége volt, és végzettségét tekintve számtan és rajztanár volt, egyetlen rajzot sem készített szíve nagy  szerelmének. Igaz, igaz, el volt foglalva mással. Egy kis Doberdó, egy kis vérhas, átszökdösések az akkoriban Szerbiához tartozó Pécsre …. Nem panaszkodhattak, TV és világ-körüli utazások nélkül is mozgalmas, izgalmas életük volt, ha végiggondoljuk az 1898-1984 közti időszakot…

Ez bizony már keményen „történelem”….

 

Felfedezem a városom…

Érnek néha meglepetések.

Bent jártam a városban, s mivel volt egy kevés időm egy megbeszélt randevúig, „csak úgy”  bekukkantottam a hajdan volt Czinderi utcába.

A „régi-pécsiek” talán emlékeznek erre a kis koszos, keskeny, talán járda-nélküli utcácskára, a hajdan-volt Sopianae Gépgyár mögött. Nem is olyan régen láttam is róla egy fotót – de vagy egy óra hosszat keresgéltem, s nem találom hol is lehetett. Tán diasorban ? Sajna tényleg nem tudom…Szívesen csatoltam volna most ide. Arról volt híres, hogy egy időben itt éltek az örömlányok. Magas, szürke, apró-ablakos, emeletes épületek voltak itt és soha nem sütött be ide a nap…Ahogy körbejártam a területet, a szálloda mögött egyetlen rövidke, régi faldarabot találtam – mindent eltüntettek az építkezés során abból, ami itt volt hajdanán…Kivételesen ezt nem sajnálom.

Be kell valljam, az Árkád elég régóta áll már, de én erről a nyugati oldaláról még sosem közelítettem meg. Mi több, azt se tudtam, hogy innen is be lehet menni. Most aztán felfedeztem a terepet. Van itt szálloda, játékterem, kisebb üzletek, mindenféle iroda-szerűségek. És van egy szépen karbantartott, tiszta park. Az az érzésem, hogy ez nyáron még szebb. Mert a tér közepén a deszkával letakart izé alatt én valamiféle vizes létesítményt, kis vízesést, vagy csorgót sejtek. Majd megnézem nyáron is. A Rákóczi úti és a Bajcsy Zs. úti házak  belső udvarai-falai is egészen új, eddig sosem látott  képet mutattak  nekem. Eszembe is jutott a pár éve meghalt Péter Gizi – emlékszik-e rá még valaki ? A Pécsi Nemzeti Színház színművésze volt, s itt lakott a Bajcsy K-i oldalán lefotózott zöld emeletesben…

Azt is tudom, - valahol olvastam egyszer rég – hogy ezen a belső területen valaha hatalmas park volt, amit ebből a látószögből most elég jól el is tudok  képzelni.

Kár, hogy a Városháza tornyába nem lehet bármikor felmenni. A tavalyi látogatásomkor részben nagyon rossz volt, részben igen rövid volt az idő, el lehetne nézelődni onnan fentről többször is, hosszabban is. Arról már nem is beszélve, hogy milyen szívesen repülnék újra egy sétarepülővel kicsit itt a belváros fölött. Nagyon rég volt, amikor egyszer alkalmam adódott erre, s emlékszem, micsoda élmény volt, hogy felfedeztem a Frühweiß völgyet (aki nem tudná, ez a Székely Bertalan utca – gyerekkorom színtere) és egyáltalán, úgy az egész nagyon másképp néz ki madár-távlatból. Nekem igencsak tetszett.

Az ember leél egy életet a szülővárosában, mégis meglepődik néha, hogy ennyi idő után is lehet felfedezni „újdonságokat”, melyekről nem is tudott eddig – és most nem a föld alatt lévő, láthatatlan kincsekre gondolok. Ha morgok  is néha, azért szeretem ám én ezt a várost…

Aki nem látta, íme néhány fotó a fenti helyszínről: 

Noé-dosszié

Találtam egy anyagot, itt olvashatjátok:

http://szlawirtus.blog.hu/2011/01/20/epul_noe_barkaja_az_oroszok_megmentik_a_vilagot

Akár igaz is lehet – mármint az, hogy kísérleteznek különféle, az eddigitől eltérő – élet-lehetőség megteremtésével. Csak hát  nem tudom, van-e értelme? Igaz, Noé - ha élt egyáltalán - bizonyára nem tette fel ezt a kérdést, s ennek köszönhetően vagyunk annyian, amennyien….

Mint félelmetes vízió felrémlik előttem az emberekbe titokban kódolt állat: micsoda harc fog megindulni esetleg a „Bárkába” való bejutásért… Nem az lesz-e a vége, hogy az utolsó szálig leöldösik egymást a befelé igyekvők ?  És mi értelme az egésznek, ha a bejutók között AIDS-esek, vagy H1N1 fertőzöttek, s ki tudja miféle betegséget magukban hordozók is bekerülnek, s ott a kis közösségben egymás között kezdik terjeszteni  a különféle kórokat, s előbb utóbb, ott, abban a védett kis burokban is belehalnak….Vagy esetleg valahol titokban már megvan a „kiválasztottak” névsora ?

Ha elfogadna Teremtő tőlem egy jótanácsot, azt mondanám, takarítson le rendesen mindent és kezdje elölről. Jól meggondolva, milyen kódokat rejt el a majdani emberek agyában…

 Kép: http://www.ize.hu/_files/pics/00010/00010980.jpg

Imakönyv

Múltmentő-nél olvasott szívecskés emlék-könyv kapcsán feldúltam a fiókjaimat, mert tudtam, vannak nekem is ősrégi emlék-könyveim. Természetesen nem csak azokat találtam meg, hanem találtam több régi imakönyvet, ezek közül a legérdekesebbet mutatom meg először, mert ennek van valami titka. 

Kibogozhatatlan, hiszen olyan régi dolgok, hogy nincs már kit megkérdezni róla. Sajnos nem vagyok írás-szakértő, nem tudom megállapítani, hogy  a szülőkre/nevelőszülőkre vonatkozó szövegeket egy ugyanazon kéz írta-e, emiatt aztán megfejthetetlen is marad számomra, hogy valójában kikről is van itt szó az édes szülők és nevelő szülők címszó alatt.

Nézzük először a képeket: (Senkit ne tévesszen meg az a Pécs feliratos „izé” az ugyanis az egy papírvágó kés, mert az imakönyv lapjai nem akartak engedelmeskedni és nehezékként használtam…)

Kiindulási adat: Dédanyám született 1870.6.7  Meghalt 1952 nyarán

(A bejegyzéseket, vagy legalábbis ezek egy részét egészen biztos ő írta)

(Ükapám született 1837.3.25)

Elvileg lehetséges, hogy  az alábbi szöveg rá vonatkozik:

Édes Atyám meghalt

1989.Szeptember 8dikán

Béke poraira

(Ükanyám született 1840 Szt.Jakab hava (július) 24)

Ugyancsak lehetséges, hogy ezek ükanyám adatai

Édes anyám meghalt

1913.Áugusztus 12-én

béke poraira

Ómama tehát 19 éves volt, amikor meghalt az édesapja, viszont az édesanyja még jó ideig (1913-ig) élt. Ezért érthetetlen az imakönyv másik két bejegyzése, ami valamiféle „nevelőszülőkre” vonatkozik: (Megjegyzem az is lehetséges, hogy az imakönyv eredetileg nem az ómamáé volt, s más valaki is írt bele.)

Nevelő papám mek halt

1905 Áugusztus 12 én

Nevelőanyám mek halt

1907 Október 27 én

Béke poraira

Ez utóbbi két adat csak azért gyanús, mert az imakönyv bal oldalán lévő kézírásra nagyon hasonlít. Márpedig azt 100 %-osan biztos, hogy dédanyám írta…

És itt van a gyerekekről szóló egy oldal…Igencsak felnőtt ember voltam, mikor nagymamám halála után (1986), egyáltalán belenéztem ebbe a hozzám került, s máig megőrzött imakönyvbe.

Az egész életünk - nagymamával együtt töltött 41 évünk - alatt, mindössze egyetlen egyszer esett szó erről a tragédiáról, amit ez a kis lap elmesél. Néha elgondolkodom, miért „nem beszélünk” bizonyos családi eseményekről az utódoknak ???  

Nagymamámat „meséltettem” a múltjáról, az ifjúságáról, az (akkor már elhalt) nagyapámmal való megismerkedésük történetéről, egyáltalán a fiatalságukról. Máig állítom, életem egyik legértékesebb délutánja volt, se előtte, se után ezekre a dolgokra valami miatt nem került szó. Amit a nagyszüleim ifjú éveiről tudok, az mind erre a beszélgetésre épül. (Sajnos – mondom ma már…És egyelőre úgy tűnik, olyan ember nem lesz, aki 50 év múlva velem kapcsolatban ilyesmit elmondhat…Bár, ki és miért is lenne rám kíváncsi?)

Sokszor gondoltam arra, hogy akár regényt is lehetne írni ebből az egyetlen imakönyv-lapból kiindulva.… A szeretettel teli sorokról, és a mérhetetlen bánatról, a születés és a halál pontos idejének feljegyzéséről…

Egyébként egyedül itt látható a bizonyíték, hogy nagyapámnak volt még két fiútestvére, akik egészen picike korukban a múlt század eleji torokgyík járványnak estek áldozatául.

Károlyt 5 évesen, Sándort 1 évesen  vitte el, s a középső, a Pista, a nagyapám túlélte….

Hát ennek a véletlennek köszönhető, hogy én most itt kalapálhatom a számítógépet.

A Sors útjai kifürkészhetetlenek………Talán szerencsére.

Az alábbi képek pedig a nagymamám imakönyvéről készültek. Ebben nem találtam semmiféle bejegyzést.

Február 3 vagy/és 6 : Balázsolás

Bár Balázs névnapja csütörtökön, 3-án volt,  de a templomokban ma, a vasárnapi misén van a „hivatalos” balázsolás. 
Erről a gyertyás szertartásról nekem valahogy nincs emlékem, s ami beugrott, (mint valamiféle különös, a rendes misemenettől eltérő esemény) az bizony - amint azt @x a kommentekben is írta - a hamvazó-szerdai ceremónia.
Igen jól emlékszem, gyerekkoromban mi is voltunk ilyen szertartáson és azt is tudom, valami miatt én nagyon nem szerettem azt, amikor a pap hamus ujjával keresztet rajzolt a homlokunkra. Pontosan nem tudom megmondani, de valami olyasféle képzet él bennem, hogy a hamu az piszkos dolog, és azt nem kenjük az arcunkra – s ezzel pont ellentétesen cselekedett a szent ember.

Hát rég volt… tán igaz se… 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bal%C3%A1zsol%C3%A1s

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Bal%C3%A1zs

Kép: http://www.mariamagdolna.hu/main.php?mid=82&sid=2006-05

Babits Mihály: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts !
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts ! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Botticelli-kék és van Gogh-sárga

Végre! Végre ! A naponta küldözgetett tucatnyi diasor között ma érkezett egy, ami nagy örömöt jelentett nekem ! A londoni National Gallery képeinek egy részét  mutatja be, és köztük az én két csodálatos kedvencem közül is az egyiket, a madonnásat.

Igaz, a napraforgós kép nem volt bent most ebben a diasorban, de a neten nem kunszt manapság ilyesmit kikeresni, ezért tudom mindkettőt megmutatni.

Édesapámmal jártam ott, s az ő mondása mindörökre megőrződött bennem – mert ebben is, mint olyan sok minden (mondom így utólag)-  nagyon nagy igazság volt.

Majdnem egy egész napot töltöttünk a National Gallery-ben ( s a többi helyeken ugyanígy,  másnap a British Múzeum, harmadik nap a  Tower ill. a Westminster Abbey, negyedik napunkon pedig a városnéző buszos sétán kívül a Madam Toussead múzeum  volt a program, míg az ötödik nap a gondtalan csavargásé volt a Hyde parkban, a Penny Lane-en, a Tower bridge-n, a Buckingham-palota környékén.)

Amikor bementünk az impozáns épületbe, Apu azt mondta, hogy próbáljak „kiszúrni” egy-két képet, s azok előtt akár álljak fél órát is, menjek vissza hozzájuk, s próbáljam jól megjegyezni az apró részleteket. Az itt bemutatott képmennyiség ugyanis nem fog megőrződni bennem, max. annyit mondhatok majd, hogy igen, voltam a NG-ben, ahol rengeteg csodálatos kép van. Ha ügyes vagyok, még fel is tudok majd sorolni híres festőket, de nekem, belül a szívemben/agyamban  nem igazán fog emlékként megmaradni a képek sokasága.

Így is tettem, és egyetlen másodpercig nem bántam meg. Két képet választottam – azt ne kérdezzétek meg, hogy miért, nem hinném, hogy a festők neve volt a meghatározó. Talán inkább a színek fogtak meg. A madonna palástjának fantasztikus selymes kékje, illetve a napraforgók bolyhos sárgasága. Szavakkal el se tudom mondani azt a kéket és természetesen a mellékelt kép sem adja vissza. Mint ahogy egyes napraforgók is (a 15 db-ból) - nekem úgy tűnt -  mintha élők lennének, szinte felszólítottak arra, érintsem meg őket ( amit természetesen nem tettem meg). Érdekes, hogy még arra is emlékszem, milyen tájolású teremben, az ablaktól milyen irányban volt elhelyezve a két kép…Megnéztem őket alaposan!

Így hát lehetőségem van megmutatni nektek a két kedvencemet, azzal az ajánlással, ha arra járnátok, gondolkodjatok el az én történetemen, hátha 25 évig (vagy tovább) ti is képesek lesztek megőrizni egy alkotás látványa fölött érzett örömötöket: 

 

Napraforgós: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Vincent_Willem_van_Gogh_127.jpg&filetimestamp=20100528015604

Madonnás:  http://en.gallerix.ru/pics/National-Gallery-London-6/image/glrx-705976370.JPG