A világ meg az ő vége

Nem, nem a tegnapi posttal kapcsolatos témám van. Hogy afféle /tegnap írt/ világvége lesz-e vagy se, nem foglalkoztat engem naponta, de ha rá gondolok – egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Ettől azonban még nem vagyok/leszek depis.

Viszont amit tegnap egy tv filmben láttam, bizony nagyon is elgondolkodásra késztetett, habár igazán mondom, nem először látok hasonló témában filmet.
Ez /is/ arról szólt, hogy Tibetben, a kicsi gyerekeknek milyen kemény, küzdelmes az életük, mit kell kiállniuk/kibírniuk ahhoz, hogy egyáltalán iskolába mehessenek.
Úgy kezdődött a film, hogy egy kis hegyi faluból – mivel a nyári legeltetési időszak véget ért – a férfiak felkerekedtek, hogy fát hozzanak, mert iskolát akartak építeni a gyerekeiknek.
Gondolj csak bele ebbe a mondatba ! Olvasd el még egyszer ! Ez NEM Európa ! Ja, Amerika se…. /Aztán a film második részében derült ki igazán, hogy miért is akarnak olyan nagyon saját iskolát építeni…/
Nyilván láttál már Tibet hegyes vidékeiről filmet, ott aztán satnya füvön kívül szinte semmi sincs. /Nyilván azt is tudod, hogy többnyire szárított trágyával tüzelnek – más nem lévén…./
Szóval innen indultak vagy 30 km-re !!! fát vásárolni a férfiak. A film első része az ő útjukról szólt, bemutatva, hogy milyen nyaktörő meredek hegyoldalakon kell leereszkedniük egy folyóvölgybe. Ott aztán könnyebben haladtak a befagyott vízen.
Elérték céljukat, megvették a fagerendákat. Olyan jó 5-6 m-es, négyszögletesre vágott rönköket kötöttek össze, erejükhöz mérten kettőt-hármat vállalt fel egy ember. És elkezdték húzni hazafelé. A hóban viszonylag még csak csak…Igen. Egy darabig. Aztán egy váratlanul meleg éjszaka után, hirtelen megolvadt a jég a folyó egyes részein. Innen kezdve… hát innen kezdve én egészen biztos feladtam volna /ha ugyan már előbb nem…/ Ócska lábbeli le, /mert nem merném cipőnek nevezni!!!/ gatya le, és belegázoltak a jéghideg vízbe. Húzva-vonva, emelve vitték, vitték – mint kicsike hangyák – súlyos terhüket. Aztán amikor újra a jeges részhez értek, visszahúzták meztelen lábukra a lábbeliket, és mintha mi sem történt volna, mentek tovább. Oké, végül is szerencsésen hazaértek.

A film második részében egy hasonló utat mutattak be, csakhogy ez már 50 /!!!/ km-es volt, s a célja nem fa vásárlás, hanem a gyerekek eljuttatása az iskolába. Egy évben ezt az utat négyszer kell megtenniük, /természetesen a kisgyerekeknek is!!!/ mert évközben van egy szünet és a kicsik annyira vágyódnak haza, illetve a szülők annyira hiányolják a gyerekeket, hogy vállalják ezt a - számomra rettenetesnek tűnő - tortúrát.
És mindek közben viccelődnek, nevetnek. Sokszor még önmagukon is, vagy a másikon, ha épp egy sáros-jeges meredélyen fenékre ül és visszacsúszik egyikük. Ám rögtön leteszik saját terhüket és azonnal a másik segítségére sietnek.
Hát ezt láttam tegnap Tibetről/ből.
Őszintén mondom, minden tiszteletem az övék !
Képek:
http://www.trekearth.com/gallery/Asia/Bhutan/photo527899.htm
http://www.trekearth.com/gallery/Asia/Bhutan/photo526320.htm