Meditáló utazás

Az utolsó  úti-beszámolómhoz  nem írok faluneve(ke)t.

Maga a jelenség engem annyira megdöbbentett, hogy nem véletlenül hagytam a végére ezt a témát. Nem hittem volna, ha bárki rákérdez, hogy a Magyarországon élő „nemzetiségek” között ilyen méretű és ennyire kibékíthetetlen az ellentét 70 év után is. Ugyanakkor persze, a szívem legmélyén azt érzem: nem lehet ezen csodálkozni….Mert ha elveszik tőlem azt, amiért én (vagyis az őseim) keményen megdolgoztak, s apám-anyám örökébe sehonnai „gyüttmentek” települnek, mitöbb, nem is minden esetben igazán szorgalmas népek, s hagyják szétomolni azt, amit megóvni kéne -  hát igen…. Nehéz az embernek a negatív érzéseit elnyomni. Akkor is, ha tudom, ők is menekültek, rajtuk is végigvágott ostorával a történelem.

Én (remélem ezt most már mindenki tudja, aki a blogot olvassa, hogy nem hallgatok tévét-rádiót, nem olvasok újságot – ráadásul ezt nem szégyellem) – szóval én  nem nagyon tudom, hogy pillanatnyilag mi a hivatalos állásfoglalás ez ügyben.  Kik a „mi embereink” és ki az „ellenség”. (Bár vannak bizonyos megérzéseim.) Egy  biztos, most ezen a három napon,  miközben több  falvat végigjártam, 70 évvel az események után is olyan masszív ám elfojtott ellenszenvet  tapasztaltam a nemzetiségek között, hogy valósággal megdöbbentem. Kétségtelen, Tolnában másak a nemzetiségi arányok, mint Baranyában, talán azért is találkoztam csak most ezzel a témával. Mi több, szükség esetén még akár azt is elismerem, hogy amit én tapasztaltam az nem általános - ám én nem tudok másról beszámolni, csak arról, ami velem a valóságban megtörtént. Nem szépítek, nem akarok semmiféle statisztikát átírni (rontani, vagy javítani), de nem is akarok szemérmesen elhallgatni dolgokat, melyek engem megdöbbentettek.

„Az egész faluban egyedül a mi családunk  maradhatott meg, mert apám patkolókovács volt, s az kellett nekik. De nagyon sokáig ki se mertünk mi gyerekek menni az utcára, annyira féltünk és bizony volt, hogy eltángáltak minden ok nélkül bennünket, csak a származásunk miatt.”
„Nézze meg a házakat, az udvarokat. Az nem igaz, hogy ránézésre nem tudja megmondani, melyik portán kik laknak….”
Kérdésemre, hogy itt nincs-e nemzetiségi önkormányzat, vagy kör, vagy bármiféle egyesület, a válasz: „Nincs és amikor én ajánlottam, hogy le kéne írni a falu régi dolgait, hiszen nekem  évtizedek óta vannak feljegyzéseim a történésekről… akkor az volt a válasz, hogy nem érdekel az senkit se.”

(Csak zárójelben, az illető megmutatta az egyik  „naplóját” – én még életemben ilyen gyöngybetűkkel írt, 70 év után is makulátlanul tiszta, gyűrődés- és paca-mentes csodálatos írást nem láttam. Saját versei, az időjárás, a malac betegsége,  a nagy vihar utáni kár, egy lakodalom….csak úgy belelapoztam a füzetbe és kérdeztem: hát a gyerekeit se érdekli ? Mire a válasz:  hogy érdekelné őket, amikor az egyik meghalt a másik kettő meg nem a mifajtánkkal házasodott….”  Mit lehet erre mondani egy majd 90 éves, egyedül élő embernek ? Csoda, ha elsírtam magam ?)

És a másik oldal: „Ez egy vegyes falu, van itt mindenféle nép. Minket ide kényszerítettek, vagyis a szüleimet és én már itt születtem. De tudom, hogy lenéznek minket. Semmi se jó, amit mi csinálunk. Igaz, mi szegények voltunk és vagyunk – miből fössem ki mintásra a házamat, ha a csibének nincs pénz kukoricára ?” 
„Kálváriára ? Nem, oda mi nem  jártunk. Nem  mi csináltuk, nem is használjuk.” 
És a legdöbbenetesebb: „Most képzelje el, hogy ha közülünk meghal valaki, annak nem harangoznak ! A pap megmondta, nekünk nem jár a harangszó!”

Hát ez a helyzet…70 év után is….(Mellesleg ez utóbbi mondást elsőre fel se fogtam, rá kellett kérdeznem, hogy jól értettem-e ? Nos, jól értettem. A harangszó nem „jár” minden halottnak….)

Igaz, hogy én nem falun, hanem városban születtem, éltem. Igaz, hogy ifjú koromban a „nemzetiségi hovatartozásom” engem sem nagyon izgatott. Az is tény, hogy amikor én világra jöttem, nekünk már „semmink se volt” – amit el lehetett volna venni tőlünk. Most először gondolkodtam el, mi is történhetett dédapámmal, hogy a molnár mesterség megszakadt a családban – dacára, hogy volt fiú utód ? Már sose fogom ezeket a dolgokat megtudni....Arra tudom a választ, hogy sváb családnevünk miért, hogyan veszett el...
Ahogy öregedni kezdtem, egyre inkább a múltam és az eredetem felé fordultam, kezdtek felébredni majd felértékelődni bennem érzések és gondolatok. Úgy gondolom, hogy bizonyos tulajdonságok nem „véletlenül” vannak meg bennem és be kell valljam, cseppet sem szégyellem ezeket. De mi lenne, ha ezek az események nem úgy történtek volna, ahogy ? Ha látnom kéne, hogy dédapám malmában más őröl, ráadásul nekem meg kenyérre is alig futja… És ha tudnám, hogy nem önként adta a malmát, hanem kényszer hatására ? Ugyanilyen békés-megértő-toleráns lennék ?

Ahogy csendesen poroszkáltam hazafelé a langyos délutáni napsütésben, egyszer csak valami félelmetes dolog jutott eszembe. Magam sem értem miért/hogyan ? Emlékszem, milyen elszörnyedve beszéltünk évekkel ezelőtt a hutuk és tuszik egymást gyilkoló borzalmairól. De ha ez túl régi és túl drasztikus példának tűnik, akkor tessék, beszélhetünk az orosz-ukrán helyzetről és fel se tudnám sorolni, hányféle hasonló eset van/lehet még a világban. Csak a gyűlölet, a másik, az "idegen" lenézése, lealázása, megvetése....

És visszamehetünk Kainig és Ábelig.

Valahol valamit elrontott a Teremtő bennünk.

Kimaradt valami „alkatrész”. Jöhetne a vízözön (tűzözön?) és el kéne kezdeni elölről.

Képes lenne-e rá az Ember, hogy "más" legyen ?

(Öt év elteltével, 2019-ban,  mégiscsak beírtam a falu nevét, a mesét Aparhanton halottam.)