 |
Jékely Zoltán : November panaszaiból
1
Barnult facsonkok, megtépett palánk,
tövében sárguló levelek asznak,
s pipáznak már, akár a nagytaták,
vityillók oldalán a barna kazlak.
Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek,
gyermek lerázta-verte, szedte vén;
aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek,
egy-egy bingyó maradt csak ághegyén.
Az oltoványokat már nyúl kaparja,
a házakon varjak kuruc-hada,
s ha lent repülnek, akad, aki hallja:
úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.
2
Tudom, maholnap spleenes ablakok
álmuk lerögzítik: a déli erdőt!
Ó, addig bár egy rózsát adjatok,
egyetlen kis bimbót a hosszu kertből!
Bár csak egy hitvány csokorravalót
szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit!
Hűtlenek voltunk, télirevalók:
nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit.
Most várhatjuk a jégvirágokat,
ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel,
s izgága szívünk szinte megszakad,
ha virágosbolt előtt baktatunk el.
3
Hová tűntek a gyötrött levelek?
A tarka szárnyacskák hová repültek?
S a tücskök! Tán Japánban zengenek;
a kerti béka Kóreában ünget.
Kibújtak a földgömb túlsó felén,
s most a sárga emberkéknek zenélnek;
de ittmaradtam kényszerűen én
s állataim, a jó kutyák, szegények!
– Hallod, szűkölnek és nyüszítenek,
árva fickók a kuckók ronda rongyán;
avagy kiállnak eléje s remek
fejtartással dudálnak, mint toportyán.
.
S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg
rozsdás láncán a mocskos hó levében!
A könnye is hull. Biztosan beteg.
Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!
4
Este megszépül a nyirkos világ.
A holdhoz kémények kék füstje járul;
konyhák mélyén sülnek a vacsorák,
s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról.
De boldog voltam! Volt macskám, kutyám;
hideg télben üldögéltünk mi, négyen,
mesét hallgatva, uzsonna után,
a roppant búboskemence tövében.
Hol van ő most, az elszáradt öreg,
jó nagymamánk, Andersen szép meséje?
Sötét konyhában űl, kisgyermekek
között, a nagy Kinizsiről mesélget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése