Ifjúságom nevetős-tapsolós, könnyed színházi élményeihez Ő is hozzátartozott. Nagyon régen nem láttam már, meglepett halálhíre. Szeretettel emlékezem rá és szomorkás derűvel, úgy, ahogy a korombéli ember gondol vissza mindenkire, aki kicsit is része volt életének, elmúlt napjainak.
Péter Gizi (Pécs, 1929. márc. 15.- 2008.február 15.) – színésznő. Magán balettiskolában tanult, majd 1945-ben szerződtette a Magyar Színház. 1947-ben elvégezte az Országos Színészegyesület Színészképző Iskoláját. Egy-egy évet töltött Szolnokon és Győrben, kettőt pedig Debrecenben. 1951-től 1959-ig, majd 1962-től a Pécsi Nemzeti Színház művésznője volt. Közben három évig a szolnoki Szigligeti Színházban szerepelt. Kitűnő tánctudással, kellemes hanggal és jó humorérzékkel alakított szubrett-szerepeket. 1990-ben a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja lett.
"...Nem a halottról, az élőről akarok beszélni. A lehető legelevenebb színész volt. Persze, előadás után is. Haza sem akart menni a színházból. Ott maradt, ontotta a kedélyt. Erre ugyan jó néhányan képesek a színésznépből. Gizi azonban nem a büfében, hanem a színpadon élte igazi életét…
…. szubrett volt. A legdinamikusabb, legszélesebb jókedvet árasztó. Ropogott a táncos lába alatt a színpad. Nemcsak temperamentuma, hanem súlya miatt is. Gizi fiatalon is töltött galamb volt, de mind vaskosabbá vált teste. És a közönség imádta az Egy bolond százat csinál zenés bohózatban, amikor a terebélyes, ezüstbevonatú kályhának öltöztetett szubrett táncba fogott, és úgy rúgta magasba a lábát, akárha szilaj bakfis volna…. …
Kijárt neki a forró köszöntés, mert nem úgy volt, mint a sajtóilag felfújt csillagocskák, akiket viharos taps fogad beléptükkor, de számuk végeztével úgy hagyják el a színt, hogy néhányan szánakozóan leporolják a tenyerüket. Péter Gizit száma végeztekor még viharosabban ünnepelték. Pontosabban valahányszor csak kitáncolt partnerével számai végén. Ugyanis nem egyszer táncolt ki a színpadról jobb egyen, hanem háromszor, vagy ötször is, ahányszor csak kedve tartotta és volt benne még szusz az ismétlésekhez.
A közönség betelhetetlen volt vele. Újra-újra látni akarta. Megismételtetni vele a számot, a refrént, a táncokat, és kíváncsi volt rá, hogy az újabb abgangkor tud-e még meglepető ötlettel szolgálni. És tudott. És évtizedekig ő volt a tüzes és fiatal és szerelemvágyó táncos szubrett több vidéki városban, de leginkább és vissza-visszatérően szülő (és most már haló) városában, Pécsett. Péter Gizi szájából a legszakállasabb operett-vicc is őszinte rögtönzésnek hangzott. Szilaj volt. Magával sodró. Ellenállhatatlan.
Mendelényi Vilmos vagy a kis-Latabár (régen elholt két pécsi táncoskomikus) már-már unokája lehetett volna anyakönyvileg, de a színpadon tüzes szerelmesükként letáncolta őket a deszkákról… …Hogy milyen színész volt valójában, meg nem mondhatom. De tudjuk-e egyáltalán, mi a színész? Péter Gizi színpadi dinamitként működött. Az előadás megfiatalodott tőle. A festék igazi pozsga lett az arcon. A markírozott csók szenvedélyes egymásba forrás. Az ócska vicc életbölcsesség. A föstölt kulissza hercegi kastély… …Valószínűleg, nem Péter Gizi volt a legnagyobb magyar operett szubrett. Mert a cím teljes jogon Fejes Terinek jár ki. Péter Gizi azonban mindenképp az utolsó nagy táncos szubrett volt. A kedvünk fagyott el, vagy a színésznépből kiszellőzött az a mindent elsöprő özönvízszerű vidámság? Nem tudom…. "
Teljes cikk itt: http://nol.hu/kultura/cikk/480823/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése