Nagyon erős széllel, dörgéssel, villámlással jeges eső tört ránk. Ígérték. Nem hittem. Itt van...
Milyen szerencse, hogy a hét elején kirakott összes cserepes virágomat ma délelőtt visszahordtam az előszobába - milyen szerencse, hogy 3-kor kint voltunk Lilivel "ügyintézni" , és ekkor még az autót is behoztam. Ma már sehová se kell menni, sőt semmit se "kell" csinálni.
Hát akkor most miért is ne legyek elégedett, jókedvű, mondjam azt, boldog ? !
És persze még tudnék egy jó csomó "örülni-valót" felsorolni.
Összeakadtam nemrég a 'hálón' egy sráccal. Voltam, vagyok néha én is "bili-füle" - de ilyen állapotban mint ő, talán még soha. Az a nagy baj, - és emiatt sokszor gondolok rá - hogy a messzeségből "virtuálisan" nem nagyon lehet az ilyesmin segíteni. Egyébként véleményem szerint neki profi szakember segítségére lenne már szüksége, de azt se akarja felkeresni. Valami csodában reménykedik /=távoli szerelem/ és nagyon is elképzelhető, mi történik vele, ha ebben /is/ csalódni fog. Kétségtelen, rendes súlyokat hurcol magával. Két-három embernek is elég lenne. De nem tudom, nem értem, miért ilyenek /általában/ a férfiak ? Mi szégyellni való van abban, hogy a "teremtés koronája" is érző szívű, esetenként akár gyenge ember ? Megalázó ezt feltárni /mondjuk/ egy orvosnő előtt ? Vagy miért nem keresnek segítséget ? Miért érzik, hogy az öngyilkosság az egyetlen megoldás a problémájukra ?
No, mire idáig jutottam az írásban, a vihar elvonult felettünk, a szél, az eső elállt.
Az élet olyan mint az időjárás, vagy az időjárás olyan, mint az élet. Kiszámíthatatlan. /Ez a mondás saját kútfőmből való, nem idézet./
.jpg) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése