1. Hogy volt….

Egy szuszra „kiköptem” tegnap a dühömet, a frusztrációmat…Esküszöm, megkönnyebbültem.

Este aztán elmeditáltam még egy kicsit a dolgon, és egy másik, mostanság gyakran  felbukkanó, kedvenc témámon, ami valamiképp csak-csak összefügg a tegnapi írással.

Szóval többször, több helyen is szóbahoztam már ezt, de igazi beszélgetés a témáról nem alakult ki sehol se – nem tudom persze, miért… Mások nem gondolkodnak ilyesmiken ? Vagy elnyomják a félelmeiket ? Vagy én ragozom túl a helyzetet ?

Arról van szó, hogy nekem nagyon sokat kell arra gondolnom, mi felé megyünk ? Vissza a múltba ? Meg kell érjem azt a fajta szegénységet, amibe beleszülettem, vénségemre ismét ?

Nem gazdag, nemesi/főúri  családba hozott a gólya. Nagyapám tanító volt, apám kezdő jogász, anyám csak 4 polgárival rendelkező – eleinte htb., majd később könyvelő. Anyu naplójából tudom, milyen körülmények közé születtem 45 tavaszán, pár nappal a béke első napja előtt.

Azt, hogy lepedőből téptek pelenkát, és lisztlevessel tápláltak, csak a meséből tudom, erre nem emlékezhetek. De arra aztán már igen, hogy meglehetősen szegényesen éltünk. Minden tekintetben össze kellett húzni magunkat – bár akkoriban nem csak mi voltunk így ezzel. Akkor ez volt a „divat”. Spórolni kellet mindennel. Télen a tüzelővel – innen ismerem a hideg szobában alvást – habár ezt kifejezetten jónak tartom, ma sem bírok melegben aludni. De innen ismerem a hagyma-, meg gríz-  és rántott leveseket, a sokféle tésztát, sőt magam meggyúrni is tudom, és nem szégyellem, hogy szeretem a pirított grízt (lekvárral), vagy a gesztenye helyett főtt babbal töltött kalácsot. (Ami akkoriban a szegények étele volt, a töpörtyűvel együtt. Ezekről ma már ezt nem lehet elmondani…)

Ebből az időből  emlékszem, hogy a cipőt rendszeresen pucolni és ha kopik, elszakad javíttatni (és nem lecserélni) kell.  Innen tudom, hogy jó, ha egy nőnek van varrógépe és azt használni is tudja. Hogy fontos a befőzés, mert azt jelenti, télen lesz mit a kenyérre kenni, és ha nincs banán (azt se tudtuk, mi az !), akkor az aszalt szilva is finom telente. Tudom, hogy kell sült húst, töpörtyűt zsírban tárolva hónapokig eltartani – hűtőszekrény nélkül. Tudom a trükkjét, mitől marad sárga és ropogós a savanyú paprika. Tudom, a leszakadt gombokat fel kell varrni és a lyukas harisnyát is meg lehet stoppolni – és nem feltétlenül kell eldobni.

Igen, a szegénység nagyon sok mindenre megtanított, legfőképp a spórolásra, a takarékos életre és a váratlan ajándékokból adódó örömökre.

Gondold csak végig, miképp élünk ma ! Gyakran bizony még én is….Habár nagyon igyekszem ésszerűen gazdálkodni, de pl. egyik éjjel, elkezdtem sorolni azokat a dolgaimat, melyeket ötvenakárhány éve még csak nem is ismertem, vagy amije nem volt a 3 generációs,  7 tagú családom egyik tagjának sem…Szédület ! Próbáld ki !

És aztán hihetetlen gyorsasággal váltottam át arra, hogy miről tudnék lemondani ? Persze rengeteg dologról – de azt is bevallom, hogy nem tenném ezt szívesen. Márpedig egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a még hátralévő éveim, jobban fognak a gyerekkoromhoz hasonlítani, mint a felnőtt életem napjaihoz. (No nem azért, mert szellemileg kerülök arra a szintre :- ) )

És ez nem tölt el jó érzéssel. Az ember így a „vége felé” amúgy is tele van mindenféle félelemmel. Nem tudom eldönteni, mikor lenne könnyebb itt hagyni ezt az árnyékvilágot, akkor-e, ha nem változna mostani életstílusom, vagy akkor, ha mélynyomorba kerülnék.

A tendencia azonban teljesen egyértelmű. Sok az öreg. Rengetegbe kerülünk. Nyugdíj kell, orvosi ellátás kell, szociális gondozás kell. Ez mind pénz. Az pedig nincs. Pedig volt. Hogy hová lett ? Hogy a milliomosok mitől lettek hirtelen azok ? Kár firtatni, eredményt/változást úgy se hozna még a leleplezésük se. Amióta világ a világ, ez így volt mindig, a pénznek volt ereje, (s nem volt szaga) a szegény kisembernek pedig csak a küzdelem és a lemondás jutott.

Persze voltak forradalmak is.

Bízom benne, hogy még lesznek is. Ezt akkor is jó tudni, ha én már nem érem meg.

Folyt.köv….