Öszi vers

Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

elengedlek...

most menj,

s ha messze jársz is,

azért üzenj,

mert én itt maradok,

nem mozdulhatok

ez a dolgom:

várakozok

a télre,

a fehérbársony létre,

míg te a messzeföldet járod...

itt várok rád,

hogy visszatérj,

mert én anyád vagyok,

s szerelmes párod...

mesélj majd,

merre jártál

s hogy te is úgy vártál

engem,

mint én téged?

számoltad-e a perceket?

s amikor álmodtál

virágos rétet,

emlékeztél-e rám,

ki e rét fölé borul,

ki alatt hűs az árny

és megpihen a vándor,

ha az est ráalkonyul?

mesélj az álmaidról,

miket a puha avar adott neked

ugye nem fáztál

a bársony hó alatt,

ugye nem bántott

a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,

mégis oly távol...

s bár létünk tűnő pillanat,

állnom kell helyemen,

vigyáznom rád,

testvéreidre,

és a rétre is,

hogy amikor

a Fénykirály

újra életre kel,

és a Tavasztündér

már közel,

felemeljelek,

ébresszem

gyengéd álomlétedet,

hogy sarjadj ki újra ágamon

s adj nekem

új tavaszt,

új Életet.