Tulajdonképpen
a tegnapi ügy kapcsán kezdtem megpróbálni a blogból visszakeresni az előző
(kudarcos) ügyemet. Csak részben találtam meg, a kezdetek ugyanis hiányoznak.
Vagy nem is írtam róluk, vagy nem találom a több mint 4000 bejegyzésem között….
És most –
talán elsősorban önmagamnak - egy csokorba gyűjtöttem a linkeket, melyekben
erről az esetről van szó, és megírtam hozzá a „történet” elejét. (meg a végét)
Csak azért,
hogy kellőképp dokumentálva legyen: hiába a jó szándék, a segítőkészség – nekem
se sikerül mindig minden….
2005-ben
kezdődött. Lilivel én a fél világot bejártam, ezen belül pedig majdnem azt
mondhatom, az egész Pécs-környéki Mecseket.
Adott napon
– nem először, egy bizonyos völgy végében tettem le az autót, innen szoktunk felgyalogolni Kantavárra – s ekkor
ott több kisgyerek játszott. Nem nagyon foglalkozunk egymással.
Aztán
amikor visszatértünk a sétáról, Lilinek, (mivelhogy első felszólításra beugrott az autóba, a
helyére) odaadtam az őt ilyenkor megillető jutalom kekszet. Akkor már ott állt
körülöttem 3 kisgyerek és szó szerint „kinézték a kekszet” a kutya szájából. Mivel zacskós,
egyszerű háztartási keksz volt, megkérdeztem, kértek ti is ? Maszatos mosoly,
szégyenlősen lesütött szemmel jött a motyogós válasz, hogy „Igen”….
És itt kezdődött
a mi „történetünk”.
Én már
akkor is amolyan (mindig így hívtam magam, írtam is a blogban valahol, szóval
én már akkor is) „Maritász” voltam – évek óta foglalkoztam azzal, hogy
szegényeken így-úgy segítek. Szóba-elegyedtem hát ezekkel a kis „szalajtottakkal”
– kiderült, hol laknak, és hogy négyen vannak testvérek, apjuk dolgozik, anyjuk
„otthon van”.
Ettől
kezdve alkalmi, de rendszeres vendég lettem náluk. Eleinte csak bekiabáltam (
bár a drótra kikötött kutya nem ért el a házig- de nem akartam bemenni)- az
asszony kijött, átvette amit hoztam (ruha, élelmiszer és a csoda tudja még mi
minden, amiről először megkérdeztem, szükségük van-e rá, s ha igen volt a
válasz, hát ott hagytam).
Aztán
később beljebb merészkedtem, ki emlékszik ma már, esett az eső ? vagy valami
nagy csomag volt az ok ? nem tudom.
Az első „látogatásomkor”
azt hittem a pokolba léptem be. Tényleg nem tudja elképzelni, aki ilyent nem
látott. Az egy szoba konyhás ház falai FEKETÉK voltak a füsttől. A kályhacsőből
csendben szálldosott visszafelé állandóan a korom, a széngáz.
Kéményseprőt
hívtam (szerintem elátkozott) – megpróbált valamit javítani a helyzeten, de azt
mondta, mivel frissen vágott fával tüzelnek (naná, ott az erdő legutolsó
házában nem is szárított tölggyel) szóval a friss fa okozza a kormolást és pár
nap múlva ugyanolyan lesz, mint most. Vagyis ez reménytelen.
A konyhában
egy összedűlő félben lévő ezer éves konyhaszekrény, egy, az ablak elé tolt
asztal, ami mellé egyszerre 3 ember tud leülni, 4 szék, egy rozoga ’vizespad’ egy
hűtő, ami nem működik, de mégis van benne némi étel. Egy sparhelt – mellette halomban
a fa, amit tán tegnap, vagy ma vágtak, némelyiken még ott a levél. Vizes vödör
(vízcsap az udvarban), mellette nagy bádogfazék, a mosáshoz, mosogatáshoz,
mosdáshoz való víz melegítésére szolgál.
A koromfekete
falu szobában 3 ágy, a nagyon (=2 személyes kinyitható heverő) alszik
apa-anya-kisfú-kislány, a másik kettő közül az egyiken a nagy fiú, a másikon a
felnövőben lévő lány. A két ablak rongyokkal körbetömve, többszörösen elfüggönyözve.
(=szigetelés a hideg ellen) Villanykörte jó esetben egy db. 60-as, de lehet hogy
csak 25-ös.
Amit apránként
innen onnan (részben a gyerekektől) megtudok: apa favágó (?) van, hogy napokig
nem jön haza, olyan munkája van. Anya….hát ő csak „van”. Később tudtam meg, hogy
a kisebbik lány azért olyan, amilyen, mert az anya alkoholizmusa tetőfokán fogant, - amikor
napokig szinte magához se tért, és az öt
éves „nagylány” látta el a családot.
Az idő
múlik és rendszeresen járok és viszem a csomagjaimat.
A
gyerekeket elkezdem szombati ebédre meghívni.
Jönnek, játszunk, esznek,
csomagolok haza is. Amikor a kisfiú is iskolás lesz, én megyek be a tanáriba, s
mindig, ha bármi gond van, nekem szólnak. Vagy fél év múlva telefonálnak nekem
az iskolából, hogy „megint” tetvesek a gyerekek. Ekkor derült ki számomra, hogy
nem először… Be kell valljam, halálra rémültem, mert én még életemben tetűt nem
láttam. Ők meg itt voltak/ettek/játszottak nálam heteken át. Az etetést beszüntettem,
inkább többször vittem élelmet. (És minden létező módon fertőtlenítettem a
lakást és hetekig figyeltem magam, meg elolvastam minden tetűről szóló cikket –
szörnyű volt… de végülis valahogy megúsztam, a tetveknek se én, se a lakásom
nem tetszettünk.)
Ilyen-olyan,
amolyan nehézségek adódtak, a fogorvoshoz, szemorvoshoz járástól kezdve a
kisebb (a gyengén fogyatékos) lány beiskolázásáig és a csoda tudja még mik – de
döcögött az élet.
Amikor a
nagylány a nyolcadikat befejezte egyszer csak megjelent nálam, hogy ő nem akar
otthon maradni. Nagy nehézségek árán sikerül nevelőotthonba elhelyezni. Közben „elfelejtette”
beadni a továbbtanulási kérelmét – elintéztem azt is.
Akkoriban
már voltak lakóotthonok, egy ilyenbe került, Komlóra, így hát megritkultak a
találkozásaink. Aztán volt egy „utolsó” találkozás, amikor ugyan nem vesztünk
össze, de meglehetős haraggal váltam el tőle, s ez után ő se keresett és én se
érdeklődtem utána.
Nem mentem
a kicsikért és ők „maguktól” nem jöttek hozzám. Őszintén megmondom, ez is
bántott, hát annyira nem érdekelte őket, hogy miért nem jelenkezem, hogy egyszer
se jött el egyik se megnézni, élek-e halok-e ?
Valahogy
belefáradtam, belefásultam az egészbe. Totálisan reménytelennek látszott itt
minden.
Be kellett
ismerjem, kudarcot vallottam. Megpróbáltam segíteni, de igazából nem sokra
mentem.
Sokszor
gondolkodtam, szégyen volt-e ez a „kudarc” – de végül mindig oda jutottam, hogy
én, amit tudtam megtettem. Élni más helyett pedig nem tudok.
És teltek
az évek.
2014-ben a
pécsi városfal fotózása és anyaggyűjtése közben bementem egy szállodába, melynek
az udvarán gyanítottam, hogy látszik még valami fal-maradvány. Hát városfalat
nem találtam, de egy gyönyörű szép kis recepciós lányt, mit kislányt, hajadont
! akit elsőre meg se ismertem, csak amikor már folytak a könnyek az arcán, akkor
néztem meg alaposabban, s döbbentem rá, hogy kit látok… (részletek a 2008-as
blog-bejegyzésekben)
Együtt
sírtunk….
Elmesélte,
hogy befejezett valami iskolát és most itt ebben a szép szállodában dolgozik.
Nagyon örültem, hiszen ez a számomra jót jelentett, iskola kipipálva, munkahely
úgyszintén, ja még az is kiderült, hogy egy barátjával él együtt – tehát rendben
minden.
Hazajöttem,
elővettem a régi fényképeiket, melyeket
akkor készítettem, amikor itt voltak nálam, betettem egy borítékba és másnap levittem
a szállodába. Nem ő volt a portán. Kértem, adják át neki a borítékot, meg is
mondtam, hogy gyerekkori fényképek vannak benne. Mire kijelentették, hogy
ilyen nevű személy itt nem dolgozik, és
soha nem is dolgozott.
Összeomlottam.
Pár nap
múlva a történetet elmeséltem egy barátnőmnek, aki elkerekedett szemmel nézett
rám, s kérdezte, hogy hát én nem tudtam, hogy az a szálloda Pécs kuplerája ?
Azt hiszem
akkor majd meghaltam a bánattól vagy tán a lelkemben az a rész, ami az ő
számukra volt fenntartva, végleg meg is halt.
Azóta
semmit nem tudok róla/róluk. Vagyis a kisebbik lányt és az anyát látom néha a buszon.
A gyerek nem köszön – tán meg se ismer, az asszony fejét lehatva motyog egy
jónapot-ot. SOHA nem kérdeztem meg, hogy mi történt velük, SOHA nem mentem oda,
pedig volt, van bennem késztetés, de van bennem őrült félelem is, hiszen ugye,
akit a kígyó megmart, remeg a gyíktól is.
Aztán
tavaly – mert hát csak valahol az agyam legmélyén nincs a dolog teljesen elfelejtve
– elmentem oda, ahol laktak. A házban most lóistálló van, az egész terület
lezárva, valami gazdag ember vette meg.
Valószínű a
lovaknak kimeszelte a házat….
**********
Utóirat: „A
keksztől a szexig” – címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, de a témát
illetően túl frivolnak találtam.
Régi
anyagok itt olvashatók:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése