Bella István: Kültelki gesztenyefák
 |
Kültelki gesztenyefák,
rázza a szél az éjszakát.
Pislákol kigyúlva-kifúlva,
ágaim piros gyertyacsonkja.
Mint a meggörnyedt gondolat,
mint megroskadt öreg paraszt,
földbe szúrva botomat,
állok az éjszaka alatt.
Tíz fehér ujjam csonkig égett,
tíz életem tövig tenyészett,
mintha a sötét leveledzne,
suhog testem százezer sejtje.
Mért késel szabadító hajnal,
mért hull korom, ha ez már a hajnal,
mért sír madár, ember a lombba’,
mintha már sohse hajnalodna.
A lélek kültelkén lobogva
izzik
csak szívem gyertyacsonkja,
az árvaság külvárosában
meggyökerező éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése