Dolgokat meglátni... (Hálás vagyok a sorsnak 2.)

Ha már tegnap az álmaimról fecsegtem, és hozzátettem, hogy a rájuk való emlékezést kvázi az Élet ajándékának tartom, akkor legyen ma szó egy másik dologról – ami (tudom) nincs meg mindenkiben. Kipróbáltam többször is.

Talán legpontosabban úgy lehetne leírni ezt, hogy  „ A meglátás képessége” . Észrevenni valamit, nem is annyira „természetes”, mint ahogy hinné az ember.

Unalomig ismételni nem akarom a száz-számra talált 4 és 5 levelű lóheréket. Ismerőseim, ha sétálok velük, és egyszer csak felkiáltok: „Ott egy négylevelű” – nem is akarják elhinni, aztán persze nekem van mindig igazam.

Nem tudom, mitől függhet ez. A felhőkbe bizonyára más is belelát alakokat, de a kövekbe talán nem olyan gyakran. Mutogattam én már ilyent a blogban, majd mindjárt beteszem ide a legújabb „szerzeményemet”.  De ezektől függetlenül is,  számtalanszor előfordul, hogy egy fal repedése, egy korhadt faág, vagy gyökér, egy koszfolt a járdán, vagy (mint a másik képen látható) egy elhajított tojásos-doboz azonnal képpé válik az agyamban. 

Jaj, hát az árnyékokról már ne is beszéljek ! Ezeket pici gyerek korom óta imádom. Tán Anyu (?) vagy nem tudom ki mutatta meg a kutyát, nyuszit,  kígyót, kezüket a lámpafény elé tartva, aminek aztán én további variációit találtam ki. (Vajon mutogatnak-e manapság még ilyesmit a mai gyerekeknek ???)

Honnan hozza az ember ezeket a tulajdonságokat ? Néha arra gondolok, tán másban is megvan, csak nem beszélnek róla ? Nekem legalábbis az életben még nem nagyon mondták, hogy nézd má’ az olyan, mintha…….lenne.

Én mindenesetre nagyon élvezem ezt az adottságot, és ezért is hálás vagyok a Sorsomnak.