Ünneprontó

Emlékeim szerint ennek a szegény-legénynek a sztorija egyszer már szerepelt itt a post-ok között, de nem tudom megállni, hogy ne említsem meg a történet folytatását ma is…

Szóval van a barátnőmnek egy 10 éve „patronált” szegénylegénye, egy otthontalan, szerencsétlen, a legkevésbé sem éltre-való embere. Teljesen magányos, családja nincs. Lakása nincs, munkája nincs. Semmije sincs, csak az elpazarolt 50 éve.

Amióta ismeri ezt az embert – csak hányódik jobbra-balra, a rendszerváltás csodás eredményeképp veszítette el a munkáját, s vagy peches, vagy csak gyenge volt ahhoz, hogy a munkáért való harcban kikönyököljön magának legalább egy tartós segédmunkát. (van egyáltalán ilyen ?) 

Néha akadt valami – de aztán az a pénz  egyre inkább kezdett „elfolyni”, vagy inkább lefolyni a torkán. Nem tudom 100 %-osan elítélni azokat, akik végső elkeseredésükben az alkoholhoz – mint mindenre megoldást ígérő szerhez -  nyúlnak. Üvegezett , kukázott, koldult, kisebb alkalmi munkákat vállalt, talált valami „barátot”, akivel pár évig egy présházban húzták meg magukat, mígnem egy téli éjszakán elaludván a tűz mellett, majdnem bennégtek.

A barátnőm szokott ruhát gyűjteni neki az ismerősöktől,  vagy nyugdíjas körülményeihez képest egy-egy szelet kenyérrel, bögre meleg teával szokta kicsit megerősíteni, amiben talán nem is ezek a dolgok a lényegesek (bár a hidegben egy vastag gyapjú zokni, vagy nyáron egy vékonyabb farmer is igazi ajándék-számba megy) hanem egyáltalán az a tudat, hogy ennek a nyomorultnak van valamiféle „emberi” kapcsolata.

Soha nem volt tántorgó részeg, soha nem volt mocskos, és soha nem kért. Próbálta kihasználni a lehetőségeket, ahol adtak enni, elment oda, ahol mosakodni lehetett, elment néha oda – bár volt, hogy nyáron utcai csapnál mosdott (míg volt ilyen – hiszen ma már ezeket is leszerelték.) Aludt kapualjakban, és parkok padjain.

A Gomba utcai szállásra csak egyszer ment, ahol hárman lefogták, lehúzták a viszonylag jó állapotban lévő cipőjét és még jól meg is verték, - előre beígérve, hogy „árulkodásért” megkapja a többit. Azt mondta, oda soha többet az életében nem megy, inkább megfagy az utcán valahol. A Máltaiaknál  talán 10 embernek van alvó-hely, és természetesen itt is van protekció – ide bejutni lehetetlen. Más lehetőség a 170 ezres Európa kulturális fővárosának kikiáltott városban nincs!

És micsoda „szerencse”, idén tavasszal megbetegedett. Ezt kell írjam, mert valami csoda folytán a betegség miatt (valami száraz TBC-ről regélt)  kórházba került, ahol majd két hónapot töltött. Aztán vállalta, hogy elmegy valamelyik vidéki kórházba alkoholelvonóra – gyanítom csak azért, hogy addig is legyen hol lehajtania a fejét. Aztán visszakerült a Támaszosok „gyengélkedőjébe” – ahol tán 6 vagy 8 betegnek van lehetősége félig-meddig emberi körülmények között gyógyulni, vagy meghalni.

És tegnapelőtt közölték vele, hogy van egy nálánál súlyosabb beteg, akit felvesznek, ő pedig mehet….

Mehet 30 cm-es hóban, -15 fok hidegben az utcára. Egy hálózsák, egy meleg cipő-kabát nélkül. Mert hát ugye a Támasz max. azt mondja, „Menj a Gomba utcába aludni” a többit pedig oldd meg, ahogy tudod. Adunk ruhát, ha nagyon kell, adunk enni, de többet nem segítünk.

Most gondoljátok el…. Tudom, százak (ezrek?) senyvednek hasonlóan szörnyűséges körülmények között. Azt is hallottam, hogy Bp-en most, mivel az aluljárókból kitiltották őket, kijelöltek pár épületet, ahol meghúzhatják magukat ezek a nyomorultak. De Pécsett csak a Gomba utca és a máltaiak kis szobácskája van. Aki pécsi, a város parkjaiban  láthatja nyáron, hogy nem kevés emberről kellene valamiképp gondoskodni. Ezek az emberek télen is itt vannak – míg meg nem fagynak…Európa kulturális fővárosának, avagy e főváros (nem szegény) egyházának ezekre a szerencsétlenekre aztán nincs pénze. Mohácsi hiper-szállodára igen, Isten nyomorultjaira semmi… Max áldást…azt adnak, mert az ingyenes….

Szomorú a szívem – holott én ezt az embert személyesen nem is ismerem - de átérzem a barátnőm lelki fájdalmát. És szétfeszít a tehetetlenség…

Tudom, tudom, tudom, hogy nem vehetem a vállamra a világ összes megoldásra váró baját – de lám, egyetlen nyomorult embertársamnak se tudok segíteni. Az nem megoldás, hogy karácsony közeledvén veszek neki egy szatyor ennivalót, vagy leveszem a cipőmet és neki adom.

Megkeseríti a tehetetlenség a közelgő ünnepet.