Sóshegy

Aki tegnap délután meg bírt ülni otthon úgy, hogy semmi dolga nem volt…hát azt én nem értem. Ragyogóan sütött a nap, enyhe volt az idő, egyszerűen nem bírtam magammal, arra gondoltam legalább meg kell kísérelnem, hogy nagyon óvatosan és lassan, de járjak már végre  egyet az erdőben, mert nem bírom ezt a négy fal közé zártságot…Kellenek nekem a fák, a szél-susogás, a friss levegő, az alvó erdő, na és persze még ha össze is szorítja a szívemet, kellenek az emlékek…

Fel is mentem a Lapisra,  a Sóshegyi kilátó innen csak 500 m, oda vissza nem akkora távolság, hogy ne tudnám megtenni, legalábbis nagyon reméltem...

A nagy „barnaságban” itt ott látni csak zöld foltokat: 

Már ahogy kiszálltam a kocsiból láttam, hogy bár még alszik az erdő, de mindenfelé virítanak az illatos hunyorok. De nem ám 2 cm-esek, hanem teljes pompában virágzók !

Ám errefelé nem csak virágok nyílnak, hanem éhes vaddisznók is járnak, arra bizonyíték az alábbi néhány kép. Istenem, drága kis Lilim milyen élvezettel szaglászta errefelé a sosem látott, de általa szag formájában jelen lévő vadak nyomát !

A szél elég erősen fújt, de  mégis jó volt, pont olyan érzés kelt bennem, hogy kipucolja belőlem a város mocskát, meg tán a negatív gondolatok is elszállnak valahová felfrissülni vele az erdő mélyébe, de  mindenesetre tőlem jó messzire.

Mint mindig, most is örömmel láttam meg a fák közül kibukkanó kedvenc kilátómat, ahová sajnos már felmenni nem tudok, de azért lám, legalább idáig el tudtam bicegni !  

Most, hogy a fák lombtalanok, jobban látszik szívemnek kedves formája. Mindig megszaladnak itt a gondolataim, kétezer évvel ezelőtti  római katonákat látok körülötte,  aminek nem csak az épület formája lehet az oka, hanem ezen a részen járva, mindig szomorúan állapítom meg, hogy anno, ettől a kilátótól pár száz méterre lévő római őrhely romjait milyen lelketlen kegyetlenséggel tüntették el anno, az út építésekor.

Itt néhány hónap múlva térdig fog érni a medvehagyma: 

 Annyira nem számítottam rá, hogy csak a visszafelé úton vettem észre, hogy a „Bátorkák” is kibújtak már, igen, igen, van már hóvirág is :

Istenem, de jó volt újra erdőben járni – még ha csak picikét is. És  bár leguggolni, térdelni már nem tudok a virágok közeli fotózásához, azért mégis csak sikerült néhány képet készítenem róluk.

Azzal kell megelégedni, ami van – s ha most ennyi jutott, hát hálás vagyok ezért is.

Hazaérve kaptam egy plusz ajándékot: az utca túloldali járdájára még odasütött a délutáni nap, és láss csodát ! Egy pillangó libegett ott. Hát nem fantasztikus befejezése egy januári délutánnak ?