Gondolatok

Egy blogba beleolvasva / http://zetabicikle.blogspot.com/ / levelet váltottam a post írójával. Arról cseréltünk gondolatokat, hogy miképp lehetne, egyáltalán lehetne-e bármit is jobbítani ezen a világon, s végezetül oda jutottunk, hogy talán vagyunk páran, akik próbálkozunk szűk lehetőségeink közt, de ettől túl sok eredmény nem várható. 

Többek között ezt írtam neki: „……….úgy a hatvanas években elkezdett minden megváltozni… Én úgy gondolom, a „főkolompos” a televízió /hogy ne mondjam manapság meg már az Internettel karöltve!/ és az a számomra is érthetetlen módon „fogyasztóivá vált társadalom”, ami egy mókuskerékben kerget körbe-körbe mindent és mindenkit.  

Szerintem ma a legelemibb alapokkal /is/ baj van. Nem is az anyagiak az elsődlegesek. Szétestek a családok, az „erkölcs” totálisan elvont, értelmezhetetlen, hogy ne mondjam majdnem ismeretlen fogalommá vált, az emberek mintha nem lelnék a helyüket, se a világban, se a családban, se a barátaik között, egyszerűen sehol és semmi „nem jó”.  

Ezt a folyamatot én magamban mindig úgy képzelem el, hogy amíg régebben egy csónakban, verejtékezve, az időjárás viszontagságainak kitéve magad, fáradságosan evezned kellet, hogy előre juss, most az emberiség /valljuk be azért, hogy csak egy része persze !/ mintha valami Titanic-on utazna, kényelmesen ringatózik a hullámokon, és eszébe nem jutna a mélyben leselkedő jéghegy. Vagy ha titokban gondol is rá, gyorsan elhessegeti kábítószerrel, alkohollal, vagy „csak” Tv-zéssel. 

Vannak persze „kis Titanic”-osok, meg nagy Titanic-kal utazók – ha folytathatom a képalkotást…És vannak, akiknek egy vacak evezős csónakjuk sincs. Megyünk valahová egy óceánon, de a szárazföld sehol se látszik. Talán nincs is... … Persze nekem sincs semmi tippem arra, hogyan tovább, de valahol ott kéne elkezdenünk, ahol az ősember: egymást segítő közösségeknek kellene kovácsolódni, fel kellene értékelődni az igazi közösségi szellemnek. 

Elő kellene bányászni a még élő öregek tarsolyából azokat a túlélési trükköket, amivel szükség esetén élni lehetne/kellene. Megismerni, értékelni, alkalmazni a hagyományokat. Beszélni, sokkal, sokkal többet kellene beszélnünk egymással. Nekem Veled, és Neked a szomszédoddal, rokonaiddal, és nekik a többiekkel. Építeni és nem elsorvasztani kellene az empátiával teli emberi kapcsolatokat. 

Türelmesnek kellene lennünk magunkkal és másokkal szemben is. Megbocsátóbbnak, megértőbbnek…. Egyébként számtalanszor jut eszembe testvérem mondása: „Megnéznélek én benneteket az Ararát hegyén a következő vízözön után, ahogy kezetekben egy floppyval keresitek a rokonaitokat, a múltatok minden tudását, mert a fejetekben már semmi sincs.”  

Sokat gondolkodom én is azon, miképp lehetne kicsit másítani a világ zavaros folyásán, s bár tudom, hogy én egy homokszemnél kisebb és értéktelenebb, múlandóbb vagyok, mégis úgy érzem, jó lenne, ha tudnék tenni valami….” Erre a levelemre Zétától hosszú válaszlevél érkezett, nem vagyok felhatalmazva ebből részletek közlésére, de egy mondatot talán engedélye nélkül is idézhetek, mert annyira megragadta a képzeletemet, hogy végül is ebbe az egész levél-váltás sztori leírásba is csak emiatt kezdtem. 
Gondolkodjatok el rajta. A mondat így szól: „Talán egy új Jézus kéne, de félek, senki nem venné észre.” @X mondását kissé átfogalmazva üzenem: Gondolkozzatok sokat ! Ja, persze olvassatok is ! Szép vasárnapot kívánok nektek !