Pénteki vers

Semmiféle pesszimista hangulatom nincs – még ha esetleg a vers ezt is sugallná. Nem. Egyszerűen szépnek találom, s mivel mostanában van részem néha a hajnali felébredésben, igazolom, hogy ilyenkor tényleg valami hasonlót érez az ember, mint amit leír itt Juhász Gyula.  

Juhász Gyula: Néha éjjel  

Éjszaka néha fölréved az ember.  

Az ember, aki nemsoká öreg lesz  

S míg el nem nyomja újra lassú szender,  

A gondolata motoszkálva tesz, vesz.  

S mint hirtelenül villant gyufafénynél  

Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,  

Két fiatal lányt csengő szánka mélyén  

S köztük magát, megittasodva, ifjan.  

Oly lehetetlen távoli e táj már,  

Oly hihetetlen fiatal ez emlék, 

Csak jobban érzed most, ami reád vár,  

Jönni feléd a romlás fejedelmét.  

Fejed befúrod a párnádba fájón,  

Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve  

S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,  

Aléltan hullanak az örök éjbe.