A világ már csak ilyen…

Említettem tegnap, temetésre kellett ma mennem. Kicsit korán indultam el, ezért besétáltam a Király utcába. Közben többször is nekieredt a hó, vagy hódara esővel vegyesen. Szépnek aztán igazán nem volt mondható az idő.
Visszafelé jövet majdnem kiértem már a Széchenyi térre, amikor a Vasvári ház előtti kis kőrisfán, teljesen váratlanul, megszólalt egy feketerigó. Megálltam, hiszen annyira szeretem az énekét. Egyszerűen fogalmam nincs, hogy a kicsi madár ebben az undorító téli időben mitől volt olyan boldog, hogy hosszú, hosszú ideig énekelt. Tisztára úgy, mint tavasszal, amikor szerelmesen párt keres és tele van a világ virágillattal, meg langyos napsütéssel. Próbáltam róla képet csinálni, hát nem nagy sikerrel, és őszintén mondom most nincs kedvem azzal a képjavító programmal vacakolni. /A régi lassú, az új, Exit által ajánlottat még nem telepítettem, ámbár biztos megteszem./
Szóval a madár énekelt. Én behúzódtam egy kapualjba és ámulva, csodálattal hallgattam. …És közben néztem az embereket. Senki, SENKI nem állt meg, senki nem figyelt fel rá, senki nem hallotta. Mentek. Egyedül, kettesben, hallgatva, beszélgetve, csak mentek, mentek süketen.
A madár meg énekelt.
Olyan jó meleg lett a szívemben. Hálás voltam, hogy én hallottam.