Tudom, tudom, tudom…

...... írtam már pár hete arról, hogy elkészült a Lencsehegyi képoszlop. Fotókat is mutattam róla és a mellé felállított keresztről. Igenám, de meghívást kaptam a felszentelésre, amit valószínű sokáig kedves, mondhatnám megható emlékként fogok megőrizni.

Már azt is megtiszteltetésnek vettem, hogy a meghívottak kicsiny táborába én is ott lehettem, mi több a tulajdonos „fuvarozott” oda-vissza az „árkonátbokronát” utakon, de nagyon megérte…

A helyszín – tudom én, nem jön az vissza a képekről – valami varázslatos, felszántott földek, erdős-bokros dombok, olyanok, hogy az ember szinte kinyújtani szeretné a kezét és megsimogatná őket… Nem lapály, nem hegy, olyan igazi szeretni-való dombos vidék.

Csend, mélységes csend és üde friss, az esőt óvatosan előkészítő szél tekergett körülöttünk, nem volt se hideg, se meleg.  Ha nem lettek volna ott a többi résztvevők, én biztos azt éreztem volna, hogy valahol a levegőben „lebegek”.  Nem tudom, érezte-e ezt már valaki, én már többször is, és most elgondolkodtam,  az ilyen elhagyott tájak, az emberi léptékű, természeti környezet váltja ki belőlem ezt az érzést. Mesés.

No, nem akarom túlragozni, életem egy kedves emléke lesz ez a nap. Ha ide tévedne valaki, azok közül, akiknek köszönhetem, hogy ott lehettem – hát ezúton is mondom: hálás vagyok azért a délutánért….

Aki nem olvasta volna, előzmény itt is:

http://aranyosfodorka.blogspot.com/2018/10/kis-csoda-aminek-nagyon-tudok-orulni.html

http://baranyaidombsag.ucoz.hu/news/2018-10-13-1141