Ma egész délután régi papírok, írások, versek közt kutakodtam. Ezt /is/ találtam :
Az első hó
Ma leesett az első hó
Tisztán, fehéren, üdén, frissen.
A tenyeremben megpihenve ült meg
S csodálkozva néztem:
Uram Isten
Mily közös sorsunk van !
Az embernek, és hópehelynek.
Ha földre hullunk, sárrá válunk
Megtiporják tisztaságunk.
Hullunk, esünk csendesen, hófehéren.
S ha megnyugszunk egy-egy meleg tenyéren
Azt hisszük már-már révben járunk
És tudja Isten mégis mégis
Könnycsepphez hasonlóvá válunk.
A vers születési idejét nem tudom, de a rímek szeretetét egészen biztos az írójától örököltem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése