Egyszer lenn, egyszer fenn

Nem is tudom hol kezdjem/folytassam a mesefolyamot…A keddi délután is elég izgalmasra sikerült, mert a /mostantól nevezzük a pártfogolt kislányomat Dettinek/ tehát bejött a Detti, hogy a hozzám leadott már használt, de kinőtt/megunt, s az ő méretének megfelelő ruhák közül válogasson. Ez afféle maszek turkálónak is nevezhető. Az első válogatást én már megcsináltan, véleményem szerint egész jó kis cuccokat szedtem össze, amit neki szántam. 6 helyett 5 után érkezett, kétségbeesett arccal, hogy elvesztette valahol a bérleteit. 

… Mit tehetem, kocsiba ültünk, le a buszpályaudvara, ott már este nincs olyan ügyelet, ahol le lehetne adni egy bérletet. Ezt ugyan nem értem, hiszen valami tudakozó féle is működik, meg a gépkocsivezetők pihenője is üzemel, de azt mondták, hogy ilyenkor már nem lehet leadni semmit. Akkor megpróbáltuk megkeresni a gk.vezetőt. Amikor elmondtam, mi után, miért érdeklődöm, az első kérdése az ügyeletesnek a volt, hogy és mégis miből gondolom, hogy a buszon veszett el, és hogy egyáltalán elveszett. Lehet, hogy kilopták a gyerek zsebéből. A támadó hangon úgy meglepődtem, hogy rögtön agresszívbe kapcsoltam én is. /El lehetne meditálni ennek lélektani okain is…/

No mindegy, annyit elértem, hogy megadta a gk. rendszámát, és a komlói iroda telefonszámért, mert a busz már sajnos visszament Komlóra. Hazajöttünk. Telefon Komlóra. A gk. vezető nem adott le semmit, de azért érdeklődjük a következő napon is, hátha reggel megtalálja a kocsi takarításakor. Ez után történt a ruhák szétválogatása. Csak csendben döbbengettem magamban, mert ez a kislánya, aki az általam ismert legmélyebb mocsokból és szegénységből jött / segítettem ki ?????/ úgy válogatott a cuccok között, mint egy kis hercegnő. Ez nem divatos, ez fekete, ez azért nem mert csíkos, ez bő, ez szűk……… 
Hát egy ici-picit elöntött a düh. De tartóztattam magam. Ez után – mit tehet az ember, megetettem, hiszen este volt, s mivel nem volt pénze, hogy visszamenjen Komlóra, adtam pénzt is neki, sőt elvittem a buszmegállóhoz, hiszen a busz indulásig alig 15 perc maradt. Vittük persze a ruhacsomagot is, ami max. 2 - de legyek nagyvonalú, mondjuk 3 kg. volt, egy nylon-szatyorban. Amikor a buszpályaudvaron kitettem a gyereket, egyszer csak azt mondja nekem: nem viszem el a ruhát …Azt hittem rosszul hallok… Miért ? – kérdem. Hát csak. Nem akarom. .. 
Pár perce miért-ezés és csak-ozás után úgy bepörögtem, hogy azt mondtam, ha Te nem vagy képes egy elfogadható indokot mondani nekem, hogy miért nem akarod elvinni a csomagot, akkor itt és most befejezzük /már másodszor/ a kapcsolatunkat. Nekem nincs türelmem és idegzetem ilyen értelmetlen dolgokkal foglalkozni. No, ekkor azért kézbe vette a szatyrot, és elment. Dühtől fortyogva jöttem haza, s később – nem bírtam ki – felhívtam az átmeneti otthont, és megkérdeztem, hogy egyáltalán haza vitte-e a csomagot, mert volt egy olyan érzésem, hogy valahol egy kukába behajította. Hát hazavitte….  
Nos, bocsánat, de ezt kénytelen voltam leírni, hogy a gondolati tehertől megszabaduljak. Igazából, a keddi szép nap ezzel a bosszúsággal fejeződött be. 
 

Aztán azért szerdán volt kárpótlás, mert az életünket igazgató angyalok, vagy tudoménkik elrendezik, hogy a csalódás után érje már valami öröm is az embert. Kissé váratlanul ugyan, de nagy-nagy örömömre testvéreméktől meghívást kaptam egy pécsváradi gesztenyesütögetésre, ami csodálatos volt. 

Írtam én már erről a pécsváradi kertről többször is, a paradicsom földi helye, csend, gyönyörű kilátás, nyugalom. Az ember szabályosan azt érzi, hogy városi, állandóan kissé görcsbe szorult lelke itt valahogy kioldódik, elcsitul, és innen hazajönni annyi, mint egy 3 napos wellness hétvégén résztvenni, s közben nem került egy fillérbe sem.

Most egyéb sokféle intézni valóm miatt abbahagyom ugyan az írást, de remélem este lesz még időm, hogy a mai nappal kapcsolatban is írjak valamit.