Giuseppe Verdi
/Roncole, 1813. október 10. - Milánó, 1901. január 27./ Szülei szegény parasztemberek voltak. Első zongoraleckéit a helyi templom orgonistájától kapta. Tíz éves korában a család a közeli Busseto városba költözött és a kis Giuseppe-t az ottani gimnáziumba íratták be.
A városban kapott először leckéket zeneszerzésből és komponál is néhány darabot a helyi zenekar számára. Antonio Barezzi személyében mecénást talált. Barezzi volt az, aki elindította a pályán, az ő házában adott először koncertet és az ő anyagi támogatásával jutott el Milánóba, hogy ott zenei tanulmányokat folytasson. A milánói zeneakadémiára azonban nem vették fel, mert idősebb volt a korhatárnál. A sors fintora, hogy később róla nevezték el az intézményt.
A tanulás mellett megházasodott, mecénásának lányát, Margherita Barezzit vette feleségül, rövid időn belül pedig született két gyermekük is. Ebben a korszakában nagy hatással volt rá Donizetti, Bellini és Rossini. Első operája az Oberto, amely 1839-ben került bemutatásra, hatalmas sikert ért el. A milánói Scala felkérte újabb két mű megírására. Azonban a Pünkösdi királyság című opera komponálása közben felesége és két kisgyermeke pestisben meghalt.
Ez a tragédia rányomta a bélyegét a műre is, ami megbukott, Verdi pedig azt fontolgatta, hogy felhagy a zeneszerzéssel. Végül 1842-re megírta a Nabucco-t, amely országos sikert hozott neki, hiszen a mű az elnyomott olasz népről szól. Következő operái a Lombardok (1843.) és az Ernani (1844.) is hasonló sikereket értek el. A első alkotói korszakát a „gályázás éveinek” nevezte, majdnem egy tucat operát írt tíz év alatt. 1847-ben készült el a Macbeth című, szintén jelentős műve, amely az ismert Shakespeare dráma operaváltozata volt.
Szintén ebben a korszakban dolgozta fel Schiller három drámáját is. (Jeanne d'Arc, A haramiák, Luisa Miller) Sikerének titka az volt, hogy műveivel, azok tömegjeleneteivel és kórusaival kifejezte a Bourbon és Habsburg elnyomás alatt élő olasz nép szabadságvágyát. Második korszaka 1850-től kezdődött. 1851-ben mutatták be Velencében a szintén hatalmas sikert hozó Rigoletto-t, majd 1853-ban az A trubadúrt és a La Traviata-t.
Az utóbbi azonban az első előadáson nem hozott sikert, ugyanis a tüdőbajban haldokló Violettát játszó színésznő túlságosan is egészségesnek látszott a színpadon. Erre a korszakára a társadalomkritikai hangvétel és a gazdag jellemábrázolás volt jellemző. 38 évesen ismerkedett meg Giuseppina Strepponi szopránénekesnővel, akivel 1859-ben házasodtak össze. Verdi harmadik alkotói korszaka 1855-től 1870-ig tartott.
Ebben az időszakban került kapcsolatba a francia nagyoperával, amely akkora hatással volt rá, hogy több korábbi sikert hozó operáját is ennek megfelelően alakította át. A korszak művei többek között a Szicíliai vecsernye (1855) a Simone Boccanegra, az A végzet hatalma, a Don Carlos (1867), az Álarcosbál, és az Aida (1871). Ebben az időszakban aktívan részt vett a politikai életben is, 1859-ben Busseto város parlamenti képviselője lett, majd pedig 1874-ben szenátor lett a már egységes Olaszországban.
Az ország egységesítését egész életében támogatta, Garibaldi híve volt. Az újraegyesítés híveinek jelszava pedig VERDI lett, ami a Vittorio Emanuele Re D'Italia (Viktor Emánuel, Olaszország királya) rövidítése. 1874-ben mutatták be Requiem című művét, majd több mint 10 évre eltűnt a közönség elől. 1887-ben tért csak vissza, a monumentális Shakespeare-feldolgozás Othello-val. Utolsó művét, a Falstaff-ot, ami szintén egy Shakespeare dráma feldolgozása, 1893-ban mutatták be.
Művészete mellett önzetlenségéről is ismert volt. Birtokain nincsteleneknek adott munkát, mintagazdasággá fejlesztett földjein parasztokat oktatott, kórházakat alapított. 88 éves korában, 1901. január 27-én halt meg. Temetése órájában megállt az élet Olaszországban, a nemzet halottjának tekintették, mindenki gyászolta a kiváló művészt. / http://www.fszek.hu/ /
Nabucco /Mint a sólyom/ - ezért is kedves nekem ez a dal, mert ezer éve, még karénekes koromban, /olaszul/ énekeltük mi is, s a mai napig emlékszem a szövegére…és most, ki tudja hányadszor meghallgatva is feléled bennem az az érzés, amit csak azok ismerhetnek, akik valaha is énekeltek kórusban. Valami felemelő érzés, nehéz írni róla annak, aki nem tudja elképzelni mit jelent a zenében „eggyé válni”…
Hadd fecsegjek kicsit még erről: 10 éves /4.osztályos/ koromtól voltam karénekes, ami akkoriban kegynek számított, mert a felvétel a kórusba csak a felsősök joga/lehetősége volt. Azonban a Belvárosi Lányiskolában, áldott emlékű Sólyom Lászlóné, Erzsébet néni énektanárnőm valami miatt beválogatott engem is. Aztán a következő 4 év a Janusban Ivasivka tanár úrral is gyönyörű és eseménydús volt. Sokat szerepeltünk hangversenyen, természetesen minden iskolai rendezvényen és rádiófelvételünk is volt.
Aki ismeri a tanárurat, tudja, hogy milyen lelkes karvezető. / http://www.baranyanet.hu/kikicsoda/2001/i/ivasivka.htm / Nekem nagyon kedves emlékeim vannak akár a karéneklésről, akár egyes – máig megőrzött - dalról, amit akkoriban tanultam, pedig nem tegnap volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése